Contents

« Prev The Confession of Dositheus, or the Eighteen… Next »
401

II. DOSITHEI CONFESSIO, SIVE DECRETA XVIII. SYNODI HIEROSOLYMITANÆ.

The Confession of Dositheus, or the Eighteen Decrees of the Synod of Jerusalem.

 

[The Greek original and Latin version are taken from Kimmel's Monumenta Fidei Ecclesiæ Orientalis, Pt. I. pp. 425–488, compared with Hardouin's Acta Conciliorum, Tom. XI. pp. 233–268. For an account and abridgment of these articles, see Vol. I. pp. 61–67. The Eighteen Decrees of the Synod of Jerusalem are a refutation of the Eighteen Articles of the Confession of Cyril Lucar, which should be compared with them. See Vol. I. § 54, pp. 54–57.]

 

Δοσίθεος ἐλέῳ Θεοῦ Πατριάρχης Ἰεροσολυμῶν τοῖς ἐρωτῶσι καὶ πυνθανομένοις περὶ τῆς πίστεως καὶ θρησκεἱας τῶν Γραικῶν ἤτοι τῆς ἀνατολικῆς ἐκκλησίας, πῶς δηλονότι περὶ τῆς ὀρθοδόξου πίστεως φρονεῖ, ἐν ὀνόματι κοινῶς τῶν ὑποκειμένων τῷ καθ᾿ ἡμᾶς ἀποστολικῷ θρόνῳ Χριστιανῶν ἁπάντων καὶ τῶν ἐπιδημούντων τῇ ἁγίᾳ ταύτῃ καὶ μεγάλῃ πόλει Ἱερουσαλὴμ ὀρθοδόξων προσκυνητῶν (οἷς πᾶσα ἐν τοῖς περὶ πίστεως ἡ καθολικὴ ἐκκλησία συνᾴδει) ἐκδίδωσι σύντομον ὁμολογίαν ταύτην εἰς μαρτύριον πρὸς τε Θεοῦ πρὸς τε ἀνθρώπων εἰλικρινεῖ συνειδήσει, οὐδεμιᾶς ἄνευ προσποιήσεως.

Dositheus, miseratione divina Patriarcha Hierosolymitanus, his, qui audire avent, quænam sit Græcorum sive Orientalis Ecclesiæ fides ac professio, quæve circa fidem orthodoxam sententia, nomine Christianorum omnium ad thronum nostrum apostolicum pertinentium nec non et peregrinorum fidelium in hanc sanctam et magnam urbem Hierosolymam pietatis ergo convenientium (quibuscum circa res fidei Orientalis Ecclesia per omnia consentit) compendiosam hancce confessionem in testimonium coram Deo et hominibus ex sincera conscientia atque omni simulatione procul conscribit.

Ὅρος ά. Decretum I.

Πιστεύομεν εἰς ἕνα Θεὸν ἀληθῆ, παντοκράτορα καὶ ἀόριστον, πατέρα, υἱὸν καὶ ἅγιον πνεῦμα· τατέρα ἀγέννητον, υἱὸν γεννητὸν ἐκ τοῦ πατρὸς πρὸ αἰώνων, ὁμοούσιον αὐτῷ, πνεῦμα ἅγιον ἐν τοῦ πατρὸς ἐκπορευόμενον, πατρὶ καὶ υἱῷ ὁμοούσιον. Ταύτας

Credimus in unum Deum verum, omnipotentem et immensum, Patrem, Filium et Spiritum Sanctum; Patrem ingenitum, Filium ex Patre ante sæcula genitum, ei consubstantialem, Spiritum Sanctum ex Patre procedentem, Patri Filioque consubstantialem.

402
τὰς τρεῖς ὑποστάσεις ἐν μιᾷ οὐσίᾳ παναγίαν τριάδα προσαγορεύομεν ὑπὸ πάσης κτίσεως ἀεὶ εὐλογουμένην, δοξαζομένην καὶ προσκυνουμένην. Itaque tres una in essentia personas sanctissimam Trinitatem appellamus, quæ ab omni creatura continuo benedicitur, glorificatur et adoratur.
Ὅρος βʹ. Decretum II.

Πιστεύομεν τὴν θείαν καὶ ἰερὰν γραφὴν εἶναι θεοδίδακτον, καὶ διὰ τοῦτο ταύτῃ ἀδιστάκτως πιστεύειν ὀφείλομεν, οὐκ ἄλλως μέντοι ἀλλ᾿ ἢ ὡς ἡ καθολικὴ ἐκκλησία ταύτην ἡρηήνευσε καὶ παρὲδωκεν.

Credimus Sacram Scripturam a Deo traditam, eique propterea, non quidem, ut lubuerit, sed secundum Ecclesiæ Catholicæ traditionem et interpretationem adhibendam esse fidem omni dubitatione majorem.

Πᾶσα γὰρ αἱρετικῶν βδελυρία δέχεται μὲν τὴν θείαν γραφὴν, παρεξηγεῖται δ᾿ αὐτὴν μεταφοραῖς καὶ ὁμωνυμίαις καὶ σοφὶσμασι σοφίας ἀνθρωπίνης χρωμένη, συγχέουσα τὰ ἀσύγχυτα καὶ παίζουσα ἐν οὐ παικτικοῖς. Ἄλλως γὰρ ἂν, ἄλλου ἄλλην ὁσημέραι περὶ αὐτῆς γνώμην ἐσχηκότος, οὐκ ἂν εἴη ἡ καθολική ἐκκλησία Χριστοῦ χάριτι ἕως τῆς σήμερον ἐκκλησία, μίαν γνώμην ἔχουσα περὶ πίστεως καὶ ἀεὶ ὡσαύτως καὶ ἀπαρασαλεύτως πιστεύουσα· ἀλλ᾿ ἐσχίσθη ἂν εἰς μύρια, καὶ αἱρέσεσιν ὑπέκειτο· καὶ μηδ᾿ ἦν ἡ ἐκκλησία ἁγία στύλη καὶ ἑδραίωμα τῆς ἀληθείας, ἄσπιλός τε καὶ ῥυτίδος χωρὶς, ἀλλ᾿ ἡ ἐκκλησία πονηρευομένων, ὡς φαίνεται γεγονυῖα ἀναμφιβόλως ἡ τῶν αἱρετικῶν καὶ μάλιστα τῶν ἀπο Καλουΐνου, οἳ οὐκ αἰσχύνονται παρὰ τῆς ἐκκλησίας μανθάνειν, ἔπειτα ταύτην πονηρῶς ἀποκρούεσθαι· Hanc quidem universa recipit hæreticorum colluvies, at sub metaphoris et æquivocationibus, nec non et humanæ sapientiæ sophismatis perperam interpretantur; quæ sunt distincta, confundunt, atque in rebus ab omni joco alienis nugantur. Quippe si alteri atque alteri diebus singulis novus probaretur scripturæ sensus: eadem ipsa per gratiam Christi hactenus Catholica non perstitisset Ecclesia, unam eamdemque retinens de fide sententiam, illique semper eodem modo et inconcusse adhærens; sed in infinitas foret factiones conscissa ac variis hæreticorum sectis divisa; nec esset veritatis columna et firmamentum sancta Ecclesia, immaculataque ac sine ruga, sed congregatio improborum, cujusmodi esse manifestum est conventum hæreticorum ac potissimum Calvinistarum, quos quidem non
403
ὅθεν καὶ τὴν τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας μαρτυρίαν οὐχ ἦττον τῆς ἣν κέκτηται ἡ θεία γραφὴ εἶναι πιστεύομεν. pudet ab Ecclesia discere, ac deinde ipsam flagitiose repudiare. Quamobrem non minorem esse Ecclesiæ Catholicæ auctoritatem credimus, quam Sacræ Scripturæ. Enimvero utriusque auctor quum sit Spiritus Sanctus, perinde est, Catholicam Ecclesiam audieris ac Sacram Scripturam. Deinde, loquentem a se ipso hominem, quisquis ille sit, contingit errare et falli, quin et fallere; Catholicam vero Ecclesiam, utpote a se ipsa numquam; sed Spiritus Sancti, cujus magisterio ad usque sæculi consummationem absque intermissione eruditur, illustratione aut lucutam aut loquentem errare nequaquam contingere potest, aut omnino fallere ac falli; sed perpetuam habet perinde ac Sacra Scriptura firmitatem et auctoritatem.
Ἐνὸς γὰρ καὶ τοῦ αὐτοῦ ἁγίου πνεύματος ὄντος ἀμφοτέρων δημιουργοῦ, ἶσόν ἐστι πάντως ὑπὸ τῆς γραφῆς καὶ ὑπὸ τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας διδάσκεσθαι. Ἔπειτα ἄνθρωπον μὲν ὅντινα οὖν λαλοῦντα ἀφ᾿ ἑαυτοῦ ἐνδέχεται ἁμαρτῆσαι καὶ ἀπατῆσαι καὶ ἀπατηθῆναι· τὴν δὲ καθολικὴν ἐκκλησίαν ὡς μηδέποτε λαλήσασαν ἢ λαλοῦσαν ἀφ᾿ ἑαυτῆς ἀλλ᾿ ἐκ τοῦ πνεύματος τοῦ Θεοῦ, ὃ καὶ διδάσκαλον ἀδιαλείπτως πλουτεῖ εἰς τὸν αἰῶνα, ἀδύνατον πάντῃ ἁμερτῆσαι ἢ ὅλως ἀπατῆσαι καὶ ἀπατηθῆναι· ἀλλ᾿ ἔστιν ὡσαύτως τῇ θείᾳ γραφῇ ἀδιάπτωτος καὶ ἀένναον κῦρος ἔχουσα.
Ὅρος γʹ. Decretum III.

Πιστεύομεν τὸν ἄκρως ἀγαθὸν θεὸν ἐξ ἀϊδίου οὓς ἐξελέξατο εἰς δόξαν προορίσαι, οὓς δ᾿ αὖ ἀπεδοκίμασεν εἰς κατάκρισιν παραχωρῆσαι· οὐχ ὅτι δὲ τούτους οὕτως ἠβουλήθη δικαιῶσαι, τούτους δ᾿ ἀναιτίως παραχωρῆσαι καὶ κατακρῖναι. Ἀνοίκειον γὰρ τοῦτο τῷ πατρὶ τῶν ὅλων καὶ ἀπροσωπολείπτῃ καὶ θέλοντι πάντας ἀνθρώπους σωθῆναι καὶ εἰς ἐπίγνωσιν ἀληθείας ἐλθεῖν, Θεῷ· ἀλλ᾿ ὅτι τούτους μὲν προεῖδεν καλῶς τῷ αὐτεξουσίῳ χρησομένους, τούτους

Credimus Deum Optimum ab æterno, quos elegit, prædestinasse ad gloriam: quos vero reprobavit, damnationi deputasse: at non sic, ut illos justificare, hos autem sine caussa reprobare voluerit atque damnare. Hoc enim a Deo communi omnium patre prorsus alienum, qui quidem personarum nescit acceptionem, sed vult omnes homines salvos fieri et ad agnitionem veritatis venire. Sed illos quidem prædestinavit, quos arbitrio suo

404
δὲ κακῶς, προορίσαι ἢ κατακρῖναι. Ἐννοοῦμεν δὲ τῆν χρῆσιν τοῦ αὐτεξουσίου οὕτως, ὥστε τῆς θείας καὶ φωτιστικῆς χάριτος, ἣν καὶ προκαταρκτικὴν προσαγορεύομεν, οἶον φῶς τοῖς ἐν σκότει παρὰ τῆς θείας ἀγαθότητος πᾶσι χορηγουμένης, τοῖς βουλομένοις ὑπεῖξαι ταύτῃ, καὶ γὰρ οὐ τοὺς μὴ θέλοντας ἀλλὰ τοὺς θέλοντας ὠφελεῖ—καὶ συγκατατεθῆναι, ἐν οἶς ἐκείνη ἐντέλλεται, πρὸς σωτηρίαν οὖσιν ἀναγκαιοτάτοις, δωρεῖσθαι ἑπομένως καὶ ἰδικὴν χάριν, ἥτις συνεργοῦσα καὶ ἐνδυναμοῦσα καὶ ἐμμόνους πρὸς τὴν τοῦ θεοῦ ἀγάπην, ταὐτὸν εἰπεῖν, πρὸς ἃ θεὸς θέλει ἡμᾶς ἐργάζεσθαι ἀγαθὰ, ἃ καὶ ἡ προκαταρκτικὴ χάρις προσενετείλατο, ἀποτελοῦσα, δικαιοῖ καὶ προωρισμένους ποιεὶ. Τοῖς δὲ μὴ θέλουσιν ὑπακοῦσαι καὶ συγκατατεθῆναι τῇ χάριτι, καὶ διὰ τοῦτο οὐδ᾿ ἃ θεὸς βούλεται ἡμᾶς ἐργάζεσθαι τηροῦσι καὶ ἐν τοῖς τοῦ σατανᾶ ἐπιτηδεύμασι τὴν ἥν παρὰ θεοῦ εἰλήφασιν αὐτεξουσιότητα εἰς τὸ ἐργάζεσθαι ἑκουσίως τὸ ἀγαθὸν, καταχρωμένοις, γίνεσθαι τὴν παραχώρησιν εἰς ἀΐδιον κατάκρισιν. bene usuros præscivit: quos vero male, damnavit. Hunc porro liberi arbitrii usum ita intelligimus, ut divina quidem illuminatrix gratia, quam et prævenientem appellamus, ceu lumen in tenebris ab divina bonitate omnibus impendatur; ac postmodum iis, qui obtemperare illi, atque ad ea, quæ tamquam saluti pernecessaria hæc ipsa præcipit, cooperari voluerint—neque enim non volentibus utilis est, sed solum volentibus—peculiaris gratia subministretur, quæ cooperando nobis viresque præbendo atque ad Dei amorem, id est ad ea, quæ vult Deus et præveniens gratia monuit, bona facienda perseverantiam impertiendo, justos nos facit et prædestinatos; iis vero, qui gratiæ consentire et cooperari noluerint ac proinde, quæ a nobis exigit Deus, prætermiserint, suoque arbitrio, quod, ut bonum voluntarie facerent, a Deo acceperunt, ad gerendum satanæ morem abusi sunt in reprobationem cedit et æternam damnationem.

Τὸ δὲ λέγειν παμμιάρους αἱρετικοὺς—ὡς κεῖται ἐν τῷδε τῷ κεφαλαίῳ—τὸν θεὸν προορίζειν ἢ κατακρίνειν μηδαμῶς εἰς τὰ ἔργα ἀποβλέποντα τῶν προοριζομένων ἢ κατακρινομένων, βέβηλον καὶ ἀνόσιον οἴδαμεν. Ἐμάχετο γὰρ ἂν οὕτως ἡ γραφὴ πρὸς ἑαυτὴν, διὰ τῶν ἔργων τῷ πιστῷ διδάσκουσα

Quod vero scelestissimi ajunt hæretici, ut eodem capite habetur, Deum nullo prorsus respectu ad prædestinatorum reproborumve opera illos prædestinare, hos damnare, abominandum ducimus et sacrilegum. Secum enim ita Scriptura pugnaret, utpote quæ fideli salutem

405
τὴν σωτηρίαν καὶ τὸν θεὸν μόνον αἴτιον ὑποθεμένη κατὰ μόνην τὴν φωτιστικὴν χὰριν, ἣν μὴ προηγησαμένων ἔργων παρέχει, δεῖξαι τῷ ἀνθρώπῳ τὴν τῶν θείων πραγμάτων ἀλήθειαν, καὶ διδάξαι, ὅπως οὗτος ἐκείνῃ συγκατατεθῇ εἰ βούλοιτο, καὶ ποιήσει τὸ αγαθὸν καὶ εὐάρεστον, καὶ οὕτω σωτηρίας τυχεῖν. Οὐκ ἀναιρεῖ τὸ θέλειν, ἢ μὴν θέλειν ὑπακοῦσαι ἢ μὴ ὑπακοῦσαι αὐτῷ. ex operibus statuit, deumque solum auctorem supponit per solam illuminatricem gratiam, quam quidem nullis præcedentibus operibus exhibet rerum divinarum homini veritatem ostendere, eumque, qui adsentiatur illi, si voluerit, atque ad opera bona deoque accepta, quibus salutem assequatur, incumbat, edocere. Non aufert illi velle: aut velle obedire, aut non obedire.

Ἀλλὰ καὶ τὸ τὴν θείαν θέλησιν αἰτίαν εἶναι τῶν κατακρινομένων οὕτως ἁπλῶς καὶ ἀναιτίως, ποίαν οὐκ ἔχει μανίαν; ποίαν οὐκ ἐπιφέρει κατὰ τὸυ θεοῦ συκοφαντίαν; καὶ ποίαν εἰς τὸ ὕψος οὐ λαλεῖ ἀδικίαν καὶ βλασφημίαν; Απείραστον μὲν γὰρ κακῶν τὸ θεῖον καὶ πάντων ἐξ  ἴσου ἔθελον σωτηρίαν, ὡς μὴ ἐχούσης χώραν τῆς προσωποληψίας παῤ αὐτῷ οἴδαμεν, καὶ τοῖς βεβήλοις γενομένοις σκεύεσι διὰ μοχθηρὰν αὐτῶν προαίρεσιν καὶ ἀμετανόητον καρδίαν, ὡς δίκαιον, παραχωρεῖν τὴν κατάκρισιν ὁμολογοῦμεν. Κολάσεως δ᾿ αἰωνίου, ὠμότητός τε καὶ ἀσπλαγχνίας καὶ μισανθρωπίας αἴτιον οὔποτε, οὔποτέ φαμεν τὸν θεὸν, τὴν χαρὰν γίνεσθαι ἐν οὐρανῷ ἐπὶ ἑνὶ μετανοοῦντι ἀμαρτωλῷ ἀποφηνάμενον. Μὴ γένοιτο, ἡμᾶς οὕτως ἢ πιστεῦσαι ἢ ἐννοῆσαι, ἑως ἂν ἑαυτῶν ἐσμέν, ἀναθέματι δὲ αἰωνίῳ καθυποβάλλομεν τοὺς τὰ τοιαῦτα καὶ λέγουτας καὶ φρονοῦντας καὶ χείρους πάυτων ἀπίστων γινώσκομεν.

Sed et hominum ita simpliciter ac sine caussa danmatorum auctorem statuere divinam voluntatem, insania quanta? quæ major Deo inseratur calumnia? quanta in supremum Numen injuria? quanta blasphemia? Quippe intentatorem malorum esse Deum et omnium ex æquo salutem velle, ceu apud quem personarum acceptio nulla est, cognoscimus, et his qui pravis voluntatibus ac secundum impœnitens con vasa in contumeliam evasere, damnationem juste decerni confitemur. Æternæ autem punitionis, immanitatis, duritiæ et inhumanitatis nusquam, nusquam dicimus auctorem esse Deum, super uno peccatore pœnitentiam agente esse in cœlo gaudium asserentem Absit a nobis ita credere vel cogitare, quamdiu nostri compotes sumus: imo vero talia dicentes ac sentientes anathemati sempiterno subjicimus et cunctis infidelibus pejores agnoscimus.

406
Ὅρος δʹ. Decretum IV.

Πιστεύομεν τὸν τρισυπόστατον θεὸν, τὸν πατέρα, τὸν υἱὸν, καὶ τὸ ἅγιον πνεῦμα ποιητὴν εἶναι ὁρατῶν τε πάντων καὶ ἀοράτων· καὶ ἀόρατα μὲν τὰς ἀγγελικὰς δυνάμεις, ψυχὰς τε λογικὰς καὶ δαίμονας, — εἰ καὶ μὴ τοιούτους τοὺς δαὶμονας, ὡς αὐτοὶ προαιρέσει ἰδίᾳ ὕστερον ἐγένοντο, ὁ θεὸς πεποίηκεν — ὁρατὰ δ᾿ οὐρανὸν καὶ τὰ ὑπ᾿ οὐρανὸν. Ὅτι δὲ φύσει ἀγαθὸς ὁ ποιητὴς, ἐποίησε καλὰ λίαν πάντα ὅσα ἐποίησεν, οὐδὲ δύναταί ποτε κακοῦ ποιητής εἶναι. Εἰ δέ τι κακόν, ταὐτὸν εἰπεῖν, ἁμάρτημα, γινόμενον ἐναντίως τῇ θείᾳ θελήσει, ἐστὶν ἐν τῷ ἀνθρώπῳ ἤ τῷ δαίμονι — ἁπλῶς γὰρ ἐν τῇ φύσει κακὸν οὐκ οἴδαμεν — ἐκεῖνο ἢ τοῦ ἀνθρώπου ἢ τοῦ διαβόλου εἶναι. Κανὼν γάρ ἐστιν ἀληθὴς καὶ ἀδιάπτωτος, κακοῦ τὸν θεὸν μηδαμῶς εἶναι δημιουργὸν, μήδε μὴν ὅλως δικαὶῳ λόγῳ τοῦ θεοῦ καταψηφίζεσθαι.

Credimus Deum in personis trinum, Patrem, Filium et Spiritum Sanctum visibilium ac invisibilium esse conditorem: invisibilium quidem, quæ sunt angelicæ virtutes, animæ rationales et dæmones—quamquam tales Deus dæmones non fecit, quales postea voluntate sua facti sunt,—visibilium autem, quæ sunt cœlum et ea, quæ sub cœlo sunt. Quia vero natura bonus est creator, valde bona fecit quæcunque fecit, nec potest opifex esse malorum. Si quod vero malum, videlicet peccatum, quod contra divinam voluntatem sit, in homine vel dæmone deprehenditur,—simpliciter enim nullum in natura malum agnoscitur;—hoc vel ab homine est, vel a diabolo. Vera quippe juxta ac firmissima est hæc regula, malum nec a Deo usquam fieri, nec absque injuria posse illi ullatenus adscribi.

Ὅρος έ. Decretum V.

Πιστεύομεν πὰντα τά ὄντα, εἴτε ὁρατὰ εἴτε ἀόρατα ὑπὸ τῆς τοῦ Θεοῦ κυβερνᾶσθαι προνοίας, τὰ δὲ κακὰ, ᾗ κακὰ, προειδέναι μὲν τὸν Θεὸν καὶ παραχωρεῖν, οὐ μὴν καὶ προνοητὴν εἶναι τούτων, ἐπεὶ μηδὲ ποιητὴν. Ἤδη γεγενημένα δὲ ἐσθ᾿ ὅτε ἐπευθύνεσθαι πρός τι χρήσιμον ὑπὸ τῆς ἄκρας ἀγαθότητος, οὐ ποιούσης μὲν,

Credimus res omnes cum visibiles tum invisibiles Dei Providentia gubernari, Deum vero mala ut præsciat et permittat, eorum tamen, qua mala sunt, haudquaquam esse provisorem uti nec opificem. Quæ vero jam patrata sunt, ab summa bonitate in finem utilem quandoque ordinari, non illa faciendo, sed pro

407
ἐγκεντριζούσης δὲ πρὸς τὸ κρεῖττον ὡς οἶοντε ἐκείνοις. Ἐκθειάζειν δὲ, ἀλλ᾿ οὐκ ἐξετάζειν ὀφείλομεν τὴν θεἰαν πρόνοιαν ἐν τοῖς ἀπόῤῥήτοις καὶ μηδ᾿ ὅλως ἀποκαλυφθεῖσι κρίμασι. Τὰ μέντοι παρὰ τῇ θείᾳ γραφῇ παραδεδόμενα περὶ αὐτῆς, ὡς συντείνοντα πρὸς ζωὴν ἀιώνιον, δεῖν ἡμᾶς εὐγνωμόνως ἀνερευνᾷν καὶ ἐπομένως ταῖς πρώταις περὶ Θεοῦ ἐννοίαις ἀνενδοιάστως ἐκλαμβάνειν. modo uniuscujusque ad aliquid melius dirigendo. Hæc porro divinæ decreta providentiæ ejusdemque incornprehensibilia adorare judicia debemus, non investigare. Quamquam et ea, quæ apud Sacram Scripturam nobis de illa tradita sunt, ceu ad vitam æternam conducentia, bona mente perscrutari illaque proinde juxta præstantissimas de deo notiones absque hæsitatione interpretari debemus.
Ὅρος ςʹ. Decretum VI.

Πιστεύομεν τὸν πρῶτον ἄνθρωπον κτισθέντα παρὰ Θεοῦ ἐν παραδίσῳ πεπτωκέναι, ὅτε καὶ παριδὼν τὴν θείαν ἐντολὴν τῇ τοῦ ὄφεως ἀπατηλῇ συμβουλῇ ἐπειθάρχησε· κἀντεῦθεν ἀναβλύσαι τὴν προπατορικὴν ἁμαρτίαν τῇ διαδοχῇ, ὥστε μηδένα κατὰ σάρκα γεννᾶσθαι, ὃς τὸ φορτίον οὐκ ἐπιφέρει τοῦτο καὶ τοὺς καρποὺς αὐτῇς οὐκ αἰσθάνεται ἐν τῷ νῦν αἰῶνι. Καρποὺς δέ φαμεν καὶ φορτίον οὐ τὴν ἁμαρτίαν, οἷον ἀσέβειαν, βλασφημίαν, φόνον, παιδεραστείαν, μοιχείαν, πορνείαν, ἔχθος, καὶ εἴ τι ἕτερον ὑπὸ μοχθηρᾶς προαίρεσεως ἐναντίον τῇ θεία θελήσει γίνεται, οὐχ ὑπὸ φύσεως· πολλοὶ γὰρ τῶν τε προπατόρων καὶ προφητῶν καὶ ἔτεροι μυρίοι ὅσοι τῶν ἐν τῇ σκιᾷ καὶ τῇ ἀληθείᾷ, ὅ τε θεῖος πρόδρομος καὶ κατ᾿ ἐξαίρετον λόγον ἡ τοῦ Θεοῦ Λόγου μητὴρ

Credimus primum hominem a Deo creatum in paradiso recidisse, quum neglecto divino præcepto serpentis fraudulento obtemperavit consilio; indeque originale peccatum ceu hæreditarium profluxisse: quatenus carnali propagatione hunc in mundum nemo prodeat, quin hujus et pondus secum afferat, et fructus in hoc sæculo persentiat. Hos porro fructus, hoc pondus nequaquam tale peccatum intelligimus, quale impietatem, blasphemiam, homicidium, sodomiam, adulterium, fornicationem, simultates, et si quid aliud divinæ contrarium voluntati ab voluntate prava, non autem a natura, committitur: quum et Patriarchæ et Prophetæ non pauci aliique innumeri non modo sub legis umbra sed etiam sub veritate gratiæ, uti divinus præcursor atque

408
καὶ ἀειπάρθενος Μαρία τῶν τοιούτων καὶ τῶν ὁμοίων τούτοις πλημμελημάτων οὐκ ἐπειράθησαν· ἀλλ᾿ ἅπερ ὡς ποινὴν τῷ ἀνθρώπῳ διὰ τὴν παράβασιν δέδωκεν ἡ θεία δικαιοσύνη, οἷον ἱδρῶτας τῶν πόνων, θλίψεις, σωματικὰς ἀσθενείας, ὠδῖνας τοῦ τίκτειν καὶ τέως τὸ ζῇν ἐν τῇ παροικίᾳ ἐπιπόνως, καὶ τελευταῖον τὸν σωματικὸν θάνατον. imprimis Verbi divini mater ac semper virgo Maria nullum istorum aut hujusmodi experti sint peccatorum; at ea dumtaxat, quæ divina justitia homini ceu pœnam inflixit, nimirum sudores laborum, ærumnas, corporis infirmitates, dolores in partu, denique vitam in hac peregrinatione laboriosam, et quod cumulus est omnium, mortem corporalem.
Ὅρος ζʹ. Decretum VII.

Πιστεύομεν τὸν υἱὸν τοῦ Θεοῦ Ιησοῦν Χριστὸν κένωσιν ὑποστῆναι, τοῦτ᾿ ἔστιν, ἐν τῇ ἰδίᾳ ὑποστάσει τὴν ἀνθρωπίνην σάρκα προσειληφέναι ἐκ πνεύματος ἁγίου, ἐν τῇ γαστρὶ τῆς ἀειπαρθένου Μαρίας συλληφθέντα καὶ  ἐνανθρωπήσαντα, γεννηθέντα  χωρὶς τοῦ δοῦναι πόνον ἢ ὠδῖνας  τῇ ἰδίᾳ κατὰ σάρκα μητρὶ ἢ τὴν παρθενίαν αὐτῆς διασεῖσαι, παθόντα, ταφέντα, ἀναστάντα ἐν δόξῃ τῇ τρίτῃ ἡμέρᾳ κατὰ τὰς γραφὰς, ἀνελθόντα εἰς τοὺς οὐρανοὺς καὶ καθεζόμενον ἐκ δεξιῶν τοῦ Θεοῦ καὶ πατρὸς, ὃν καὶ προσδοκῶμεν ἐλευσόμενον κρῖναι ζῶντας καὶ νεκροὺς.

Credimus Filium Dei Dominum nostrum Jesum Christum exinanivisse semet ipsum, id est, humanam carnem in propriam assumsisse personam, Mariæ semper virginis in utero de Spiritu Sancto conceptum et incarnatum, absque ullo matris labore aut dolore aut virginitatis ejus læsione natum, passum, sepultum; huncque die tertia secundum scripturas gloriosum recurrexisse, in cœlum adscendisse et a dextris Dei Patris considere, atque ad vivos mortuosque judicandos exspectamus adventurum.

Ὅρος ή. Decretum VIII.

Πιστεύομεν τὸν κύριον ἡμῶν Ιησοῦν Χριστὸν μόνον μεσίτην γεγονέναι, καὶ δόντα ἑαυτὸν λύτρον περὶ πάντων τὴν καταλλαγήν διὰ τοῦ ἰδίου αἵματος πεποιηκέναι ἀνάμεσον Θεοῦ καὶ ἀνθρώπων, καὶ αὐτὸν κηδόμενον τῶν ἰδίων εἶναι παράκλητον

Credimus Dominum nostrum Jesum Christum solum esse mediatorem, seque ipsum dedisse pretium pro omnibus, ac per proprium sanguinem Deum inter et homines fecisse reconciliationem, quin et sollicitum suorum esse advocatum ac

409
καὶ ἱλασμὸν περὶ τῶν ἁμαρτιῶν ἡμῶν. Ἐν ταῖς πρὸς αὐτὸν μέντοι ἐντεύξεσι καὶ αἰτήσεσιν εἶναι πρεσβευτὰς τοὺς ἁγίους φαμὲν καὶ πρὸ πάντων τὴν πανάχραντον μητέρα αὐτοῦ τοῦ Θεοῦ Λόγου, τοὺς τε ἁγίους ἀγγέλους, οὓς καὶ προστατοῦντας ἡμῶν οἴδαμεν, ἀποστόλους, προφήτας, μάρτυρας, ὁσίους καὶ πάντας, οὓς ἐκεῖνος ἐδόξασεν ὡς πιστοὺς αὐτοῦ θεράποντας, οἷς συναριθμοῦμεν καὶ τοὺς ἀρχιερεῖς καὶ ἰερεῖς ὡς περισταμένους τῷ θείῳ θυσιαστηρίῳ καὶ τοὺς ἀρετῇ διαφέροντας δικαίους ἄνδρας. Εὔχεσθαι γὰρ ὑπὲρ ἀλλὴλων καὶ πολὺ ἰσχύειν τὴν δέησιν τοῦ δικαίου, καὶ μᾶλλον ἀκούειν τὸν Θεὸν τῶν ἁγίων ἤπερ τῶν ἐν ἁμαρτίαις ἐγκαλινδουμένων, ἐκ τῶν ἰερῶν διδασκόμεθα λογίων. Οὐ μόνον δὲ ἔτι ὄντας ἐν τῇ παροικίᾳ τοὺς ἁγίους μεσίτας καὶ πρεσβευτὰς ἡμῶν πρὸς Θεὸν ὁμολογοῦμεν, ἀλλὰ καὶ μετὰ θάνατον μάλιστα, ὅτε καὶ, τῶν ἐσόπτρων λυθέντων, καθαρῶς ἐποπτεύουσι τὴν ἁγίαν τριάδα τὸ ἄπειρον ἐκείνης φῶς τούτων ἐν τῷ νῷ τίθησι τὰ ἡμέτερα. Ὡς γὰρ τοὺς προφήτας ἐν τῷ αἰσθητῷ ὄντας σώματι οὐκ ἀμφιβάλλομεν εἰδέναι τὰ ἐν οὐραυῷ, δἰ ὧν τὰ μέλλοντα ἐχρησμωδότουν· οὕτω καὶ τοὺς ἀγγέλους καὶ τοὺς ὡς ἀγγέλους γεγεννημένους ἁγίους εἰδέναι τὰ ἡμέτερα τῷ ἀπείρῳ τοῦ Θεοῦ φωτὶ οὐ διστάζομεν, ἀλλὰ μᾶλλον ἀνενδοιάστως πιστεύομεν καὶ ὁμολογοῦμεν. pro peccatis nostris propitiationem. Ad deferendas vero apud ipsum orationes ac petitiones nostras intercessores dicimus esse sanctos ac præ omnibus immaculatam ejusdem Verbi divini matrem, nec non et sanctos angelos, quos scimus nobis esse præpositos, Apostolos, Prophetæ, Martyres, Sanctos, et quoscunque ceu fideles servos suos glorificavit, in quibus episcopos et sacerdoces, tanquam Dei altare circumstantes, ceterosque homines justos virtutibus eximios numeramus. Enimvero orandum esse pro invicem, multumque valere justi deprecationem, ac Sanctos a Deo audiri magis quam qui in peccatis volutantur, sacris e paginis didicimus. Non solum autem eos, qui in terris agunt, Sanctos nostros apud Deum oratores et mediatores esse profitemur, sed et post mortem maxime, quando sublatis speculis sanctissimam Trinitatem clare contemplantur, cujus et infinito in lumine ea quæ apud nos geruntur agnoscunt. Quemadmodum enim Prophetas sensibile corpus gestantes ea scivisse, quæ in cœlo fiunt, non dubitamus, unde et futura vaticinabantur, ita et angelos et æquatos angelis sanctos in infinito Dei lumine videre nostra non modo non ambigimus, at etiam firmiter credimus et confitemur.
410
Ὅρος ϑʹ. Decretum IX.

Πιστεύομεν μηδένα σώζεσθαι ἄνευ πὶστεως. Καλοῦμεν δὲ πίστιν τὴν οὖσαν ἐν ἡμῖν ὀρθοτάτην ὑπόληψιν περί Θεοῦ καὶ τῶν θείων, ἥτις ἐνεργουμένη διὰ τῆς ἀγάπης, ταὐτὸν εἰπεῖν, διὰ τῶν θείων ἐντολῶν, δικαιοῖ ἡμᾶς παρὰ Χριστοῦ καὶ ταύτης ἄνευ τῷ θεῷ εὐαρεστῆσαι ἀδύνατον.

Credimus neminem sine fide salvari: fidem autem appellamus certissimam, quæ in nobis est, de Deo rebusque divinis, persuasionem; quæ quidem operans per caritatem, id est, per divinorum mandatorum observationem, justificat nos apud Christum et sine qua nemo potest placere Deo.

Ὅρος ί. Decretum X.

Πιστεύομεν τὴν λεγομένην, μᾶλλον δὲ τὴν οὖσαν ἁγίαν καθολικὴν καὶ ἀποστολικὴν ἐκκλησίαν, εἰς ἣν καὶ πιστεύειν δεδιδάγμεθα, πάντας τοὺς ἐν χριστῷ πιστοὺς καθόλου περιέχειν, οἵτινες δηλονότι εἰσέτι καὶ νῦν ἐν τῇ παροικίᾳ ὄντες οὐκ ἔφθασαν ἐν τῇ πατρίδι ἀποδημῆσαι. Μηδαμῶς δὲ συγχέομεν τὴν ἐν τῇ παροικίᾳ ταύτην ἐκκλησίαν τῇ ἐν τῇ πατρίδι, διὰ τὸ εἶναι τυχὸν, ὥς φασί τινες τῶν αἱρετικῶν, καὶ τῶν δύο τὰ μέλη πρόβατα τοῦ ἀρχιποιμένος Θεοῦ καὶ καθαγιάζεσθαι ὑπὸ τοῦ αὐτοῦ ἁγίου πνεύματος· ἄτοπον γὰρ ἅμα καὶ ἀδύνατον, ἐπειδὴ ἡ μὲν ἔτι πυκτεύει καὶ ἐν τῇ ὁδῷ ἐστίν, ἡ δὲ τροπαιοφορεῖ καὶ ἐν τῇ πατρίδι ἀποκατέστη, καὶ τὸ βραβεῖον εἴληφεν. Ἥστινος καθολικῆς ἐκκλησίας ἐπειδὴ θνητὸς ἄνθρωπος καθόλου καὶ ἀΐδιος κεφαλὴ εἶναι οὐ δύναται, αὐτὸς ὁ κύριος ἡμῶν Ιησοῦς Χριστός ἐστι κεφαλὴ καὶ αὐτὸς

Credimus eam, quæ vocatur, seu potius quæ vere est Sancta Catholica et Apostolica Ecclesia, in quam et credere docti sumus, omnes prorsus in Christo fideles comprehendere, eos videlicet, qui ad patriam nondum pervenere, sed etiamnum peregrinantur in terris. Nequaquam vero hanc, quæ in via, cum ea, quæ in patria est, ecclesiam confundimus; quod forte, quemadmodum quidam dicunt hæretici, binarum ecclesiarum membra sint oves principis pastorum Dei, et ab eodem Spiritu Sancto sanctificentur. Id enim absurdum ac impossibile, quum altera quidem adhuc in via militet, altera bravium acceperit et in patria collocata triumphet. Hujus autem Catholicæ Ecclesiæ quum universim ac perenniter caput esse mortalis homo non possit, caput est ipse Dominus noster Jesus Christus, et in ejus gubernatione clavum ipse

411
τοὺς οἴακας ἔχων ἐν τῇ τῆς ἐκκλησίας κυβερνήσει πηδαλιουχεῖ διὰ τῶν ἁγίων πατέρων. Καὶ διὰ τοῦτο ταῖς κατὰ μέρος ἐκκλησίαις, κυρίως οὔσαις ἐκκλησίαις, καὶ ὑπὸ κυρίως μελῶν συνισταμέναις, ἡγουμένους καὶ ποιμένας καὶ ὅλως οὐκ ἐν καταχρήσει ἀλλὰ κυρίως ἀρχὰς καὶ κεφαλὰς τοὺς ἐπισκόπους ἔθηκε τὸ πνεῦμα τὸ ἅγιον, εἰς τὸν τῆς σωτηρίας ἡμῶν ἀρχηγὸν καὶ τελειωτὴν ἀφορώσας, καὶ εἰς αὐτὸν τὴν ἐνέργειαν τῆς κατὰ τὴν κεφαλὴν χορηγίας ἀναβιβαζούσας δηλονότι. tenens hanc sanctorum patrum ministerio gubernat; ac singulis propterea ecclesiis, quæ proprie Ecclesiæ sunt, atque ejus inter membra vere locum obtinent, præpositos ac pastores, qui nequaquam abusive, sed verissime capitum instar illis præsint, episcopos Spiritus Sanctus posuit, qui quidem in auctorem et consummatorem nostræ salutis adspiciant, et ad eum hanc, quam pro ratione capitum impendunt, operam referant.

Ἐπειδὴ δὲ μετὰ τῶν ἀλλων ἀσεβειῶν ἔδοξε καὶ τοῦτο τοῖς Καλουΐνοις, ὅτι τυχόν ταὐτόν ἐστιν ἱερεὺς ἁπλῶς καὶ ἀρχιερεὺς· καὶ δυνατὸν μὴ εἶναι ἀρχιερέα καὶ διά τινων ἱερέων τὴν ἐκκλησίαν κυβερνᾶσθαι, καὶ οὐκ ἀρχιερεὺς ἀλλὰ καὶ ἱερεὺς δύναται χειροτονεῖν ἱερέα, καὶ πλείονας ἱερεῖς χειροτονεῖν ἀρχιερέα· καὶ ταύτης τῆς κακεντρεχίας κοινωνὸν εἶναι μεγαλοῤῥημονοῦσι καὶ τὴν ἀνατολικὴν ἐκκλησίαν, οὗ ἔνεκα καὶ τὸ δέκατον κεφάλαιον συγγέγραπται Κυρίλλῳ, φαμὲν πλατύτερον κατὰ τὴν ἄνωθεν ἐπικρατήσασαν γνώμην τῇ ἀνατολικῇ ἐκκλησίᾳ·

Quod vero ad impietates ceteras addidere Calvinistæ, non alium esse episcopi quam simplicis sacerdotis gradum posseque absque episcopis ecclesiam esse et a quibusdum sacerdotibus gubernari, item non ab episcopo dumtaxat, sed etiam ab sacerdote posse sacerdotem ordinari; quin et a pluribus sacerdotibus episcopum; atque ejusdem impietatis participem esse deblaterant Orientalem Ecclesiam—qua utique de caussa caput decimum ab Cyrillo conscriptum est—juxta eam, quæ a principio in Orientali Ecclesia obtinuit, sententiam planius dicimus:

Ὅτι τὸ τοῦ ἐπισκόπου ἀξίωμα οὕτως ἐστὶν ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ ἀναγκαῖον, ὥστε χωρὶς αὐτοῦ μὴ δύνασθαι μήτε ἐκκλησίαν μήτε Χριστιανόν τινα ἢ εἶναι ἢ ὅλως λέγεσθαι. Αὐτὸς γὰρ ὡς ἀποστολικὸς διάδοχος τὴν χάριν

Quod ita necessaria est in Ecclesia dignitas episcopalis, ut, ea submota, neque Ecclesia neque Christianus aliquis esse aut dici possit. Quippe apostolorum successor episcopus impositione manuum et

412
τὴν δοθεῖσαν ἐκείνῳ παρὰ τοῦ κυρίου εἰς τὸ δεσμεῖν τε καὶ λύειν, χειρῶν ἐπιθέσει καὶ ἐπικλήσει τοῦ παναγίου πνεύματος ἀλληλοδιαδόχως λαβὼν, ζῶσά ἐστι εἰκὼν τοῦ Θεοῦ ἐπί τῆς γῆς καὶ μετέξει πληρεστάτῃ ἐνεργείας τοῦ τελεταρχικοῦ πνεύματος, πήγηπάντων τῶν μυστηρίων τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας, δἰ ᾧν σωτηρίας ἐπιτυγχάνομεν. Sancti Spiritus invocatione datam sibi a Deo ex successione continua ligandi solvendique potestatem quum acceperit; viva Dei imago est in terris et auctoris sacrorum Spiritus operationis participatione plenissima fons omnium Ecclesiæ sacramentorum, quibus ad salutem pervenimus.

Οὕτω δὲ αὐτοῦ τὸ ἀναγκαῖον ἐννοοῦμεν ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ, ὡς ἐν τῷ ἀνθρώπῳ τὴν ἀναπνοὴν καὶ ἐν τῷ κόσμῳ τὸν ἥλιον. Ὅθεν καὶ τισι κομψῶς πρὸς ἔπαινον τοῦ ἀρχιερατικοῦ ἀξιώματος εἴρηται· ὅ, τι Θεὸς ἐν τῇ οὐρανίῳ τῶν πρωτοτόκων ἐκκλησίᾳ, καὶ ἥλιος ἐν τῷ κόσμῳ, τοῦτο ἕκαστος ἀρχιερεὺς ἐν τῇ κατὰ μέρος ἐκκλησίᾳ, ὡς δἰ οὗ τὸ ποίμνιον λαμπρύνεται, θάλπει καὶ ναὸς Θεοῦ γίνεται.

Porro quam homini respiratio et sol mundo, tam necessarius in Ecclesia nobis videtur episcopatus. Unde et ad episcopalis dignitatis encomium pulchre nonhulli dixere, quod Deus in cœlesti primogenitorum Ecclesia est et sol in mundo, hoc in sua quemlibet Ecclesia episcopum esse, utpote qui gregem suum illustret, foveat, et Dei templum efficiat.

Ὅτι δὲ ἀλληλοδιαδόχως τὸ τῆς ἐπισκοπικῆς μέγα μυστήριον καὶ ἀξίωμα δίδοται μέχρις ἡμῶν, φανερὸν. Ὁ γὰρ κύριος εἰπών εἶναι μεθ᾿ ἡμῶν εἰς τὸν αἰῶνα, εἰ καὶ κατ᾿ ἄλλους τρόπους χάριτος καὶ θείων εὐεργετημάτων ἐστὶ μεθ᾿ ἡμῶν, ἀλλ᾿ οὖν κυριωτέρῳ τρόπῳ διὰ τῆς ἐπισκοπικῆς τελεταρχίας οἰκειοῦται ἡμᾶς καὶ σύνεστιν ἡμῖν, καὶ διὰ τῶν ἰερῶν μυστηρίων ἑνοῦται ἡμῖν, ὧν πρωτουργός ἐστι καὶ τελετάρχης διὰ τοῦ πνεύματος ὁ ἐπίσκοπος· καὶ οὐκ ἐᾷ αἱρέσει ὑποπεσεῖν. Καὶ διὰ τοῦτο καὶ Δαμασκηνὸς τετάρτῃ ἐπιστολῇ πρὸς Ἀφρικανοὺς ἔλεγε, τὴν καθόλου ἐκκλησίαν

Transiisse autem successione continua ad nos usque magnum episcopotus sacramentum et dignitatem, manifestum est. Quum enim dixerit dominus, futurum se nobiscum usque ad consummationem sæculi, ut aliis nobiscum sit gratiæ beneficiorumque suorum modis; nullo tamen præstantiori, quam per sacram episcopatus potestatem nobiscum est, in nobis habitat et per sacra mysteria nobis unitur, quorum primus minister est episcopus imo et per Spiritum Sanctum auctor sacrorum constitutus, neque hæresi succumbere nos permittit.

413
τοῖς ἐπισκόποις γενικῶς ἐπιτετράφθαι, καὶ Κλήμης πρῶτος Ῥωμαίων ἐπίσκοπος καὶ Εὐόδιος ἐν Ἀντιοχείᾳ καὶ Μάρκος ἐν Αλεξανδρείᾳ Πέτρου διάδοχοι ὁμολογοῦνται. Καὶ Στάχυν ἐν τῷ τῆς Κωνσταντινουπόλεως θρόνῳ ὁ θεῖος Ἀνδρέας ἀντ᾿ ἐκείνου καθίστησι, καὶ ἐν τῇ μεγάλῃ ταύτῃ ἁγίᾳ πόλει Ἱερουσαλὴμ ὁ μὲν κύριος Ιάκωβον ποιεῖ, μετὰ δὲ Ἰάκωβον ἕτερος ἐγένετο, καὶ μετ᾿ ἐκεῖνον ἕτερος ἄχρις ἡμῶν, καὶ διὰ τοῦτο Τερτουλλιανὸς ἐν τῇ πρὸς Παπιανόν ἐπιστολῇ πάντας τοὺς ἐπισκόπους ἀποστολικοὺς διαδόχους καλεῖ. Τούτων τὴν διαδοχὴν ·καὶ τὴν ἀποστολικὴν ἀξίαν καὶ ἐξουσίαν καὶ Εὐσέβιος ὁ Παμφίλου μαρτυρεῖ καὶ ἁπλῶς οἱ πατέρες μαρτυροῦσιν, οὓσ περιττὸν ἐγκαταλέγειν, καὶ ἡ κοινὴ καὶ ἀρχαιοτάτη τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας συνήθεια βεβαιοῖ. Propterea Damascenus quarta ad Africanos epistola dixit, universam Ecclesiam fuisse episcopis generaliter commissam; et Clementem primum Romæ episcopum, et Evodium Antiochiæ et Marcum Alexandriæ Petri successores fuisse, nemo non confitetur. Item et divus Andreas Stachymum throno Constantinopolitano suum in locum suffecit. Item in hac magna civitate sancta Jerusalem Jacobum ipse dominus constituit, Jacobo deinde alter et huic deinceps alter ad nos usque successit. Unde et Tertullianus epistola ad Papianum episcopos omnes apostolorum vocat successores. Horum denique successionem et apostolicam dignitatem juxta ac potestatem Eusebius quoque Pamphili et omnes prorsus patres, quos hic recensere supervacanuum esset, contestantur, et communis ac prima Ecclesiæ Catholicæ vel nascentis consuetudo confirmat.

Ὅτι δὲ διαφέρει τὸ ἐπισκοπικὸν ἀξίωμα τοῦ ἁπλῶς ἱερέως, δῆλον. Ὁ γὰρ ἱερεὺς χειροτονεῖται ὑπὸ τοῦ ἐπισκόπου, ἐπίσκοπος δὲ οὐ χειροτονεῖται ὑπὸ ἱερέως, ἀλλ᾿ ὑπὸ δύο ἢ τριῶν ἀρχιερέων, ὡς ὁ ἀποστολικὸς βούλεται κανών. Καὶ ὁ μὲν ἱερεὺς ἐκλέγεται ὑπὸ τοῦ ἐπισκόπου, ὁ δὲ ἀρχιερεὺς οὐκ ἐκλέγεται ὑπὸ τῶν ἱερέων εἴτ᾿ οὖν πρεσβυτέρων, οὐτ᾿ ἐκλέγεται ὑπὸ πολιτικῶν ἀρχόντων, ἀλλ᾿

Superiorem vero esse simplici sacerdotio pontificiam dignitatem, vel inde liquet, quod sacerdotem ordinet episcopus, non vero ab sacerdote sed a duobus tribusve pontificibus juxta apostolorum canones episcopus ordinetur. Et sacerdos quidem eligitur ab episcopo; episcopus vero nequaquam ab sacerdotibus sive presbyteris neque etiam ab sæculi principibus quantacunque

414
ὑπὸ τῆς συνόδου τῆς ἀνωτάτω ἐκκλησίας τοῦ κλίματος ἐκείνου, ἐν ᾧ κεῖται ἡ πόλις ἡ δεξομένη τὸν χειροτονηθησόμενον, ἣ τοὐλάχιστον ὑπὸ τῆς συνόδου τῆς ἐπαρχίας ἐκείνης, ἐν ᾧ δεῖ γίνεσθαι τὸν ἐπίσκοπον. Εἰ δέ ποτε καὶ ἡ πόλις ἐκλέγοι, ἀλλ᾿ οὐχ ἁπλῶς· ἡ γὰρ ἐκλογὴ τῇ συνόδῳ ἀναφέρεται, καὶ εἰ μὲν δόξοι ταύτην κατὰ κανόνας καλῶς ἔχειν, ὁ ἐκλεχθεὶς προβάλλεται διὰ τῆς χειροθεσίας μέν τῶν ἐπισκόπων, τῇ ἐπικλήσει δὲ τοῦ παναγίου πνεύματος· εἰ δὲ μὴ, ὃν βούλεται ἡ σύνοδος, ἐκεῖνος καὶ προβιβάζεται. Καὶ ὁ μὲν ἱερεὺς εἰς ἐαυτὸν σώζει τὴν, ἣν εἴληφεν, ἐξουσίαν καὶ χάριν τῆς ἱερωσύνης, ὁ ἐπίσκοπος δέ καὶ ἑτέροις μεταδίδωσι. Καὶ ὁ μὲν ἤδη λαβὼν τὸ τῆς ἰερωσύνης ἀξίωμα ὑπὸ τοῦ ἐπισκόπου, βάπτισμα μόνον τελεῖ τὸ ἅγιον καὶ εὐχέλαιον, ἰερουργεῖ τὴν ἀναίμακτον θυσίαν καὶ μεταδίδωσι τῷ λαῷ τὸ πανάγιον σῶμα καὶ αἷμα τοῦ κυρίου ἠμῶν Ιησοῦ Χπιστοῦ, χρίει τοὺς βαπτιζομένους τῷ ἁγίῳ μύρῳ, στεφανοῖ τοὺς κατὰ νόμον γαμοῦντας εὐσεβεῖς, εὔχεται ὐπὲρ τῶν ἀσθενῶν καὶ ὑπὲρ πάσης σωτηρίας καὶ ἀληθείας ἐπιγνώσεως πάντων ἀνθρώπων, ἐξαιρέτως δ᾿ ὑπὲρ τῆς τῶν εὐσεβῶν ζώντων καὶ τεθνεώτων ἀφέσεως καὶ συγχωρήσεως τῶν ἁμαρτιῶν. Εἰ δὲ καὶ δοκιμῇ καὶ ἀρετῇ διαφέροι, λαβὼν ἐξουσίαν παρὰ τοῦ ἐπισκόπου διορθοῖ τοὺς πρὸς αὐτὸν ἐρχομένους εὐσεβεῖς, καὶ εἰς τὴν πρὸς κτῆσιν τῆς virtute eximiis eligitur, sed ab supremæ Ecclesiæ illius tractus conventu, in quo urbs illa est, cui is, qui ordinandus est, destinatur, vel certe ab hujus provinciæ synodo, in qua opus est episcopum consecrari. Sin vero quandoque et civitas elegerit, at non una electum statuit: etenim ad Synodum defertur electio, quam si canonicam illa duxerit, impositione manuum episcoporum et Sancti Spiritus invocatione, qui electus est episcopus renuntiatur; sin minus, quemcunque synodus ipsa voluerit, ille præficitur. Rursum quam sacerdotii potestatem et gratiam sacerdos accepit, in se ipso conservat, episcopus vero ceteris impertitur. Et ille quidem sacerdotali dignitate ab episcopo initiatus tantummodo baptismum extremamque administrat unctionem, incruentum offert sacrificium, et Domini nostri Jesu Christi corpus et sanguinem populo distribuit, sancto unguento baptizatos ungit, fideles legitime nubentes coronat, orat pro infirmis, utque omnes salvi fiant homines et ad veritatis agnitionem perveniant, deprecatur, præcipue vero pro remissione et venia peccatorum fidelium tam vivorum quam defunctorum. Si vero experientia et virtute præstiterit, facta sibi ab episcopo potestate, venientes ad se fideles emendat, eisque
415
οὐρανίου βασιλείας ὁδόν ποδηγετεῖ, καὶ κήρυξ τοῦ ἰεροῦ προχειρίζεται εὐαγγελίου. Ὁ δὲ ἀρχιερεὺς καὶ τούτων ἁπάντων διάκονός ἐστιν, ἐπείδηπερ αὐτός ἐστιν, ὡς εἴρηται, πηγὴ τῶν θείων μυστηρίων καὶ χαρισμάτων διὰ τοῦ ἁγίου πνεύματος, καὶ τὸ ἅγιον μύρον μονώτατος ἐπιτελεῖ. Καὶ αἱ χειροτονίαι πάντων τῶν ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ τάξεων καὶ βαθμῶν τούτου εἰσὶν ἴδιαι· καὶ κατὰ πρῶτον καὶ ὑπέρτερον λόγον οὗτος δεσμεῖ καὶ λύει, καὶ Θεῷ ἡ κρίσις εὐαπόδεκτος, ὡς ὁ κύριος εἴρηκε. Καὶ τὸ ἱερὸν εὐαγγέλιον διδάσκει καὶ τῆς εὐσεβοῦς ὑπερμαχεῖ πίστεως καὶ τοὺς παρακούοντας ὡς ἐθνικοὺς καὶ τελώνας τῆς ἐκκλησίας ἀποδιΐστησι, καὶ τοὺς αἱρετικοὺς ἀφορισμῷ καὶ ἀναθέματι καθυποβάλλει, καὶ τῆν ψυχὴν αὑτοῦ τίθησιν ὑπὲρ τῶν προβάτων. Ἐξ ὧν καταφανές ἐστιν, ἀναντιῤῥήτως διαφέρειν τὸν ἐπίσκοπον τοῦ ἁπλῶς ἱερέως καὶ πλὴν αὐτοῦ μὴ δυναμένους πάντας τοὺς ἐν τῷ κόσμῳ ἱερεῖς ἐκκλησίαν Θεοῦ ποιμάναι ἢ ὅλως κυβερνῆσαι. ad cœlestis regni possessionem viam ostendit atque sancti evangelii prædicator initiatur. Episcopus autem horum omnium et ipse quidem minister est, utpote qui divinorum mysteriorum gratiarumque fons per Spiritum Sanctum, uti jam diximus, exsistat: sed et sanctum unguentum solus ille conficit et omnium officiorum et graduum, qui in Ecclesia sunt, ordinationes ad ipsum attinent, ac primario et sublimiori modo ligat et solvit, sententiam ejus approbante Deo, uti et Dominus spospondit. Insuper sacrum evangelium annunciat, ac pro fide orthodoxa decertat: et audire renuentes ceu ethnicos et publicanos ab Ecclesia ejicit, hæreticosque excommunicationi et anathemati subjicit, ac denique suam pro ovibus animam ponit. E quibus evidenter et invictissime constat, ab sacerdote simplici distingui episcopum, quo deficiente nec omnes, qui in mundo sunt, sacerdotes pascere ecclesiam possunt, nec omnino gubernare.

Ἀλλὰ καλῶς λέγεταί τινι τῶν πατέρων, οὐ ῥᾴδιον, αἱρετικὸν ἄνδρα συνετὸν εὑρεῖν. Καταλιπόντες γὰρ οὗτοι τὴν ἐκκλησίαν, ἐγκατελείφθησαν ὑπὸ τοῦ ἁγίου πνεύματος καὶ οὐκ ἔμεινεν ἐν αὐτοῖς σύνεσις οὔτε φῶς ἀλλὰ σκότος καὶ πωρωσις. Εἰ γὰρ μὴ τοιαῦτα πεπόνθασιν, οὐκ ἂν

At enim, ut recte quidam patrum ait, haud ita facile hæreticorum quempiam reperias sapientem. Quum enim ab Ecclesia illi defecerint, ab eis Sanctus etiam Spiritus abscessit et omnis intelligentiæ ac luminis expertes facti tenebris et cœcitate sunt involuti. Id enim

416
πρὸς τὰ φανερώτατα ἀντιτείναιντο, ἐξ ᾧν ἐστὶ καὶ τὸ τῆς ἐπισκοπικῆς μέγα ὄντως μυστήριον ὑπὸ τῆς γραφῆς διδασκόμενον, ὑπό τε πάσης ἐκκλησιαστικῆς ἱστορίας καὶ συγγραφῆς ἁγίων συγγραφόμενόν τε καὶ μαρτυρούμενον, καὶ ὑπό τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας ἀεὶ γινόμενόν τε καὶ ὁμολογούμενον. ipsis ni contigisset, haudquaquam rebus ita obniterentur apertissimis, cujusmodi profecto magnum episcopatus sacramentum est, quod Scriptura nobis indicit, quod omnium annalium ecclesiasticorum monumenta et sanctorum Scripta contestantur, quod denique Catholica Ecclesia nunquam non credidit et sine intermissione tenuit.
Ὅρος ιά. Decretum XI.

Πιστεύομεν μέλη τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας εἶναι πάντας καὶ μόνους τοὺς πιστοὺς, τοὺς τὴν τοῦ σωτῆρος Χριστοῦ δηλαδὴ ἀμώμητον πίστιν ὑπό τε ἐκείνου τοῦ Χριστοῦ καὶ τῶν ἀποστόλων καὶ τῶν ἁγίων οἰκουμενικῶν συνόδων δειχθεῖσαν, ἀδιστάκτως πρεσβεύοντας, κἂν καὶ τινες ἐξ αὑτῶν ἁμαρτίαις παντοίαις ὑπεύθυνοι εἶεν. Εἰ γὰρ μὴ ἦν μέλη τῆς ἐκκλησίας οἱ πιστοὶ μὲν, ἁμαρτίαις δὲ συζῶντες, οὐκ ἂν ὑπὸ τῆς ἐκκλησίας ἐκρίνοντο. Νῦν δὲ κρινόμενοι ὑπ᾿ αὐτῆς, εἴς τε μετάνοιαν προσκαλούμενοι καὶ εἰς τὸν τρίβον τῶν σωτηρίων ἐντολῶν ποδηγετούμενοι, κἂν καὶ ἔτι ἁμαρτίαις ῥυπαίνοιντο, μόνον δἰ αὐτὸ τοῦτο, ὅτι οὐ πεπτώκασιν εἰς ἀπόγνωσιν καὶ ὅτι τῆς καθολικῆς καὶ εὐσεβοῦς ἀντέχοντες πίστεως μέλη τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας εἰσὶ καὶ γινώσκονται.

Credimus Ecclesiæ Catholicæ membra esse omnes ac solos fideles, eos nimirum, qui Salvatoris Christi fidem, ab ipso quidem Christo et ab Apostolis nec non et ab sanctis synodis œcumenicis traditam, firma mente servant illibatam, quamvis eorum aliqui variis peccatis sint obnoxii. Nisi enim essent Ecclesiæ membra, qui fidem quidem habent, sed in peccatis vivunt, utique non judicarentur ab Ecclesia. Nunc autem, quum et ab Ecclesia judicentur, et ad pœnitentiam incitentur, et in salutarium mandatorum semitam deducantur, etiamsi peccatis sordescant, eo solum, quod in desperationem non sunt prolapsi, sed Catholicam et rectam fidem retinent, Ecclesiæ Catholicæ membra sunt et reputantur.

417
Ὅρος ιβʹ. Decretum XII.

Πιστεύομεν ὑπὸ τοῦ ἁγίου πνεύματος διδάσκεσθαι τὴν καθολικὴν ἐκκλησίαν. Αὐτὸ γάρ ἐστιν ὁ ἀληθὴς παράκλητος, ὃν πέμπει παρὰ τοῦ πατρὸς ὁ Χριστὸς τοῦ διδάσκειν τὴν ἀλήθειαν καὶ τὸ σκότος ἀπὸ τῆς τῶν πιστῶν διανοίας ἀποδιώκειν. Ἡ τοῦ ἁγίου πνεύματος ὅμως διδαχὴ οὐκ ἀμέσως ἀλλὰ διὰ τῶν ἁγίων πατέρων καὶ καθηγεμόνων τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας καταγλαΐζει τὴν ἐκκλησίαν, Ὡς γὰρ ἡ πᾶσα γραφή ἐστί τε καὶ λέγεται λόγος τοῦ ἁγίου πνεύματος, οὐχ ὅτι ἁμέσως ὑπ᾿ αὐτοῦ ἐλαλήθη, ἀλλ᾿ ὅτι ὑπ᾿ αὐτοῦ διὰ τῶν ἀποστόλων καὶ προφητῶν· οὕτω καὶ ἡ ἐκκλησία διδάσκεται μὲν ὑπὸ τοῦ ζωαρχικοῦ πνεύματος ἀλλὰ διὰ μέσου τῶν ἁγίων πατέρων καὶ διδασκάλων (ᾧν κανὼν αἱ οἰκουμενικαὶ καὶ ἅγιαι ὡμολόγηνται σύνοδοι· οὐ γὰρ τοῦτο παύσομαι μυριάκις λέγειν), καὶ διὰ τοῦτο οὐ μόνον πεπείσμεθα, ἀλλὰ καὶ ἀληθὲς καὶ βέβαιον ἀναμφιβόλως εἶναι ὁμολογοῦμεν, τὴν καθολικὴν ἐκκλησίαν ἀδύνατον ἁμαρτῆσαι ἢ ὅλως πλανηθῆναι ἤ ποτε τὸ ψεῦδος ἀντὶ τῆς ἀληθείας ἐκλέξαι. Τὸ γὰρ πανάγιον πνεῦμα ἀείποτε ἐνεργοῦν διὰ τῶν πιστῶς διακονούντων ἁγίων πατέοων καὶ καθηγεμόνων πάσης ὁποιασοῦν πλάνης τὴν ἐκκλησίαν ἀπαλλαττει.

Credimus ab Spiritu Sancto doceri Catholicam Ecclesiam. Quippe verus consolator ipse est, quem ad docendum fideles veritatem expellendasque eorum e mentibus tenebras Christus a Patre mittit. Porro haudquaquam immediate sed per sanctos patres et Ecclesiæ Catholicæ præpositos Ecclesiam ipsam doctrina Sancti Spiritus illuminat. Quemadmodum enim verbum Sancti Spiritus Sacra Scriptura est et dicitur, non quod ab ipso immediate sed per Apostolos et Prophetas fuerit enunciata: ita et ab vivifico Spiritu docetur quidem Ecclesia, sed medio sanctorum patrum doctorumque magisterio (quibus sanctæ synodi œcumenicæ regulæ instar exstitere; quod millies dixero) ac propterea errare aut aliquatenus decipi, aut aliquando pro veritate mendacium eligere Catholicam Ecclesiam non posse nedum censemus, at etiam id ipsum ceu verum ac certissimum constanter profitemur. Etenim per sanctos patres ac præpositos fideliter administrantes jugiter operans Spiritus Sanctus omnem quemcunque ab Ecclesia removet errorem.

418
Ὅρος ιγʹ. Decretum XIII.

Πιστύομεν οὐ διὰ πίστεως ἁπλῶς μόνης δικαιοῦσθαι τὸν ἄνθρωπον ἀλλὰ διὰ πίστεως καὶ ἐνεργουμένης διὰ τῆς ἀγάπης, ταὐτὸν εἰπεῖν, διὰ τῆς πίστεως καὶ τῶν ἔργων. Τὸ δὲ τὴν πίστιν χειρὸς ἔργον ἀποπληροῦσαν ἀντιλαμβάνεσθαι τῆς ἐν Χριστῷ δικαιοσύνης καὶ προσάπτειν ἡμῖν εἰς σωτηρίαν, ποῤῥω πάσης εὐσεβείας γινώσκομεν. Οὕτω γὰρ ἐννοουμένη ἡ πίστις πᾶσιν ἐφαρμοσθείη καὶ, οὐκ ἂν εἴη ὁ μὴ σωζόμενος, ὅπερ ἀντικρὺ ψεῦδός ἐστι. Τοὐναντίον δὲ μᾶλλον πιστεύομεν, ὅτι οὐ τῆς πίστεως ἀναφορικὸν ἀλλὰ τὴν οὖσαν ἐν ἡμῖν πίστιν διὰ τῶν ἔργων δικαιοῦν ἡμᾶς παρὰ Χριστοῦ. Ἐννοοῦμεν δὲ τὰ ἔργα οὐ μάρτυρας τήν ἠμετέραν κλῆσιν ἐπιβεβαιοῦντας, ἀλλὰ καρποὺς καθ᾿ ἑαυτοὺς ὄντας, δἰ ὧν ἡ πίστος λαμβάνει τὸ ἔμπρακτον καὶ καθ᾿ ἑαυτὰ ἄξια διὰ τὰς θείας ἐπαγγελίας τοῦ κομίσασθαι ἕκαστον τῶν πιστῶν τὰ διὰ τοῦ σώματος αὐτῷ πεπραγμένα, εἴ τ᾿ ἀγαθὸν εἴτε κακὸν δηλονότι.

Credimus non sola fide simpliciter, sed ea, quæ per caritatem operatur, id est, fide atque operibus hominem justificari. Quod vero fides, quasi manus adimplens munus, justitiam, quæ in Christo est, apprehendat, nobisque applicet ad salutem, ab omni pietate longissime esse censemus. Enimvero sic intellecta fides omnibus conveniret, unde et ad salutem nemo non perveniret; quod aperte falsum est. Imo contrarium credimus, scilicet non fidei correlativum sed ipsam, quæ in nobis est, fidem per opera Christi munere nos justificare. Porro certitudinis vocationis nostræ argumenta esse hujusmodi opera nequaquam intelligimus, sed fructus ex se ipsis, per quos efficax redditur fides, eaque ex divinis promissionibus esse talia dicimus, pro quibus recipere unusquisque fidelium dignus exsistat, prout gessit in corpore suo, sive bonum sive malum.

Ὅρος ιδʹ. Decretum XIV.

Πιστεύομεν τὸν νθρωπον κατολισθήσαντα τῇ παραβάσει παρασυμβληθῆναι καὶ ὁμοιωθῆναι τοῖς κτήνεσι, τοῦτ᾿ ἔστιν, ἀμαυρωθῆναι καὶ τῆς τελειότητος καὶ ἀπαθείας ἐκπεσεῖν, οὐ μὴν καὶ τῆς ἧς ἔτυχε παρὰ τοῦ

Credimus hominem transgressione lapsum comparatum esse et assimilatum jumentis, id est, debilitatum et a perfectione ac passionum immunitate excidisse, haudquaquam tamen hujus, quam ab

419
ἄκρως ἀγαθοῦ Θεοῦ φύσεως καὶ ἐνεργείας ἐξεστηκναι. Οὕτω γὰρ οὐκ ἂν ἦν λογικὸς καὶ ἑπομένως οὐδ᾿ ἄνθρωπος· ἀλλ ἔχειν τὴν φύσιν αὐτὴν, ἧ ἔκτισται καὶ τὴν τῆς φύσεως ἐνέργειαν, ἥτις ἐστὶ τὸ αὐτεξούσιον, ζῶσαν καὶ ἐνεργὸν· ὥστε κατὰ φύσιν δύνασθαι αἱρεῖσθαι μὲν καὶ ἐργάζεσθαι τὸ καλὸν, φεύγειν δὲ καὶ μυσάττεσθαι τὸ κακὸν. Ἄτοπον γὰρ τὸ τὴν καλὴν τοῦ ἄκρως ἀγαθοῦ δημιουργηθεῖσαν φύσιν ἄμοιρον ἀγαθῆς ἐνεργείας ὁμολογεῖν. Τοῦτο γὰρ κακὴν εἶναι τὴν φύσιν λέγειν ἐστίν· οὗ τί ἀσεβέστερον; Ἡ γὰρ ἐνέργεια τῆς φύσεως ἤρτηται, ἡ φύσις δὲ τοῦ δημιουργοῦ· εἰ καὶ ὁ τρόπος διαφέρει. Ὅτι δὲ δύναται ὁ ἄνθρωπος φύσει ἐργάζεσθαι τὸ ἀγαθὸν, ὑπαινίττεται μὲν καὶ ὁ κύριος λέγων, καὶ τοὺς ἐθνικοὺς ἀγαπᾷν τοὺς ἀγαπῶντας αὐτοὺς. Διδάσκεται δὲ σαφέστατα καὶ ὑπὸ τοῦ Παὺλου Ῥωμ. πρώτ. κεφ. ιθʹ. καὶ ἀλλαχοῦ ῥητῶς, ἐν οἷς φησὶ, τὰ μὴ νόμον ἔχοντα ἐθνη φύσει τὰ τοῦ νόμου ποιεῖν. Ἐξ ὧν φανερὸν καὶ τοῦτο, ὅτι δηλαδὴ ἀδύνατον, ὅτι ποιήσει ὁ ἄνθρωπος ἀγαθὸν, ἁμαρτίαν εἶναι. Τὸ γὰρ καλὸν ἀδύνατον κακὸν εἶναι. Γινόμενον μέντοι φύσει μόνῃ καὶ ψυχικὸν οὐχὶ δὲ καὶ πνευματικὸν ποιοῦν τὸν μετερχόμενον, οὐ συμβάλλεται πρὸς σωτηρίαν ἁπλῶς ἄνευ πίστεως, ἀλλ᾿ οὐδὲ μὴν πρὸς κατάκρισιν· οὐδὲ γὰρ ἐνδέχεται. τὸ καλὸν, ᾗ τοιοῦτον, optimo Deo acceperat, naturæ virtutisque naturalis jacturam fecisse. Alioqui enim rationalis jam non esset ac proinde nec homo: imo vero ejusdem et modo credimus esse naturæ, quam, quum crearetur, accepit, imo et eadem naturali virtute utique viva et efficaci quæ est facultas liberi arbitrii pollere, ita ut possit naturaliter eligere et operari bonum ac fugere et odisse malum. Minus quippe rationi consentaneum videtur, ut naturam bonam ab summo bono conditam cujuscunque operationis bonæ confiteamur expertem. Hoc enim est, naturam esse malam, dicere; quo quid magis impium? A natura etenim operatio pendet, et ab opifice natura, etsi ratione diversa. Posse autem hominem naturaliter operari bonum, innuit vel ipse dominus, ethnicos redamare dicens eos, a quibus amantur. Sed et hoc ipsum manifestissime Paulus edocet ad Romanes (I. 19), et alibi expressis verbis, ubi ait, gentes, quæ legem non habent, naturaliter, quæ legis sunt, facere. Ex quibus et hoc quoque manifestum est, nimirum fieri non posse, ut bonum, quod facit homo, sit peccatum. Quippe impossibile est, malum esse quod bonum est. Quod autem fit naturaliter solum, et quod animalem non vero etiam spiritalem facit auctorem
420
κακοῦ γενέσθαι αἰτίαν. Ἐν τοῖς ἀναγεννηθεῖσι δὲ, ὑπὸ τῆς χάριτος καὶ μετὰ τῆς χάριτος ἐνεργούμενον τέλειον ἀπεργάζεται καὶ σωτηρίας ἄξιον ποιεῖται τὸν ἐνεργοῦντα. suum, sine fide nihil omnino confert ad salutem, sed nec ad damnationem; neque enim bonum, qua tale, aliquando contingit mali caussam exsistere. In regeneratis vero illud, quod fit sub gratia et cum gratia, perfectum facit et salute dignum præstat operantem.

Ὁ ἄνθρωπος τοιγαροῦν πρὸ τῆς ἀναγεννήσεως δύναται φύσει κλίνειν πρὸς τὸ καλὸν καὶ αἱρεῖσθαι καὶ ἐργάζεσθαι τὸ ἠθικὸν καλὸν. Ἀναγεννηθεὶς δὲ ἵνα ποιῇ τὸ πνευματικὸν καλὸν—σωτηρίας γὰρ ὄντα παραίτια τοῦ πιστοῦ τὰ ἔργα καὶ ὑπὸ χάριτος ὑπερφυοῦς ἐνεργούμευα καὶ πνευματικὰ εἰκότως ὀνομάζεται—ἀνάγκη προηγεῖσθαι καὶ προφθάνειν τὴν χάριν, ὃν τρόπον εἴρητο ἐν τοῖς περὶ προορισμοῦ· ὥστε μηδὲν δύνασθαι ἐξ ἑαυτοῦ τῆς κατὰ Χριστὸν ζωῆς ἄξιον ἔργον ἐκτελέσαι, ἐξ ἑαυτοῦ μέντοι ἔχειν τὸ θελῆσαι ἢ μὴ θελῆσαι τῇ χάριτι συγκατατεθῆναι.

Potest igitur naturaliter homo nondum regeneratus ad bonum morale propendere illudque eligere et operari: ut vero spirituale bonum regeneratus operetur nam et spiritualia merito vocantur fidelium opera, quæ caussa salutis exsistunt et ex supernaturali gratia fiunt præire ac prævenire gratiam necesse est, quemadmodum de prædestinatione agentes diximus, ita ut nullum omnino Christianæ vitæ dignum possit ex se ipso opus edere; quamquam ex se ipso habet velle aut nolle assentiri gratiæ.

Ὅρος ιέ. Decretum XV.

Πιστεύομεν τὰ εὐαγγελικὰ μυστήρια ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ εἶναι, κἀκεῖνα εἶναι ἑπτά. Ἐλάττονα γὰρ ἢ μείζονα ἀριθμὸν μυστηρίων ἐν τῆ ἐκκλησίᾳ οὐκ ἔχομεν· ἐπειδὴ ὁ παρὰ τὸν ἑπτὰ τῶν μυστηρίων ἀριθμὸς αἱρετικῆς φρενοβλαβείας ἐστὶν ἀποκύημα. Ὁ δὲ τῶν ἑπτὰ παρὰ τοῦ ἱεροῦ εὐαγγελίου νομοθετεῖται καὶ συνάγεται, ὡς καὶ τὰ λοιπὰ τῶς

Credimus esse in Ecclesia Evangelica Sacramenta, eaque septem. Nec minorem majoremve in Ecclesia Sacramentorum numerum admittimus; siquidem hæreticorum dementiæ fœtus est alius sacramentorum numerus quam septenarius, qui non secus ac cetera Catholicæ fidei dogmata in Evangelio statuitur et ex ipso colligitur.

421
καθολικῆς πίστεως δόγματα. Αὐτὶκα γὰρ ὁ κύριος τὸ μὲν ἅγιον βάπτισμα δια τοῦ· πορευθέντες μαθητεύσατε πάντα τὰ ἐθνη, βαπτίζοντες αὐτοὺς εἰς τὸ ὄνομα τοῦ πατρὸς καὶ τοῦ υἱοῦ καὶ ἁγίου πνεύματος, καὶ τοῦ· ὁ πιστεύσας καὶ βαπτισθεὶς σωθήσεται, ὁ δὲ ἀπιστήσας κατακριθήσεται, παραδέδωκε. Ac primo quidem Baptismi sacramentum Dominus tradidit, quando dixit: Euntes docete omnes gentes, baptizantes eos in nomine patris et filii et Spiritus Sancti; item et quum dixit: Qui crediderit et baptizatus fuerit, salvus erit: qui vero non crediderit, condemnabitur.

Τὸ δὲ τῆς βεβαιώσεως, ταὐτὸν εἰπεῖν, τοῦ ἁγίου μύρου καὶ ἁγίου χρίσματος, διὰ τοῦ· ὑμεῖς δὲ καθήσατε ἐν τῇ πόλει Ἱερουσαλὴμ, ἕως ἂν ἐνδύσησθε δύναμιν ἐξ ὕψους. Ἣν ἐνεδύσαντο τῇ ἐπιδημίᾳ τοῦ ἁγίου πνεύματος, καὶ ταύτην δηλοῖ τὸ τῆς βεβαιώσεως μυστήριον, περὶ οὗ καὶ Παῦλος δευτέρας πρὸς Κορινθίους κεφαλαίῳ πρώτῳ, καὶ τρανώτερον διὰ τοῦ Ἀρεοπαγίτου Διονυσίου διαλέγεται.

Confirmationis vero seu unguenti sacri et sancti chrismatis, quum dixit: Vos autem sedete in civitate Jerusalem, quoadusque induamini virtute ex alto. Hac autem per Sancti Spiritus adventum sunt induti, et hanc declarat confirmationis sacramentum. De quo et Apostolus II. Corinth. cap. I. et apertius per Dionysium Areopagitam disseritur.

Τὴν δὲ ἱερωσύνην διὰ τοῦ· τοῦτο ποιεῖτε εἰς τὴν ἐμὴν ἀνάμνησιν, καὶ διὰ τοῦ· ὅσα ἂν δήσητε καὶ λύσητε ἐπὶ τῆς γῆς, ἔσται δεδεμένα καὶ λελυμένα ἐν τοῖς οὐρανοῖς.

Sacramentum Ordinis tradidit, dicens: Hoc facite in meam commemorationem; item et quum dixit: Quæcunque ligaveritis et solveritis super terram, erunt ligata et soluta in cœlis.

Τὴν δὲ ἀναίμακτον θυσίαν διὰ τοῦ· λάβετε, φάγετε· τοῦτά ἐστι τὸ σῶμά μου, καὶ· πίετε ἐξ αὐτοῦ πάντες, τοῦτό ἐστι τὸ αἶμά μου τὸ τῆς καινῆς διαθῆκης, καὶ τοῦ· ἐὰν μὴ φάγητε τὴν σάρκα τοῦ υἱοῦ τοῦ ἀνθρώπου, οὐκ ἔχετε ζωὴν ἐν ἑαυτοῖς.

Incruentum vero tradidit sacrificium dicens: Accipite et manducate, hoc est corpus meum; et: Bibite ex hoc omnes, hic est sanguis meus Novi Testamenti; item et quum dixit: Nisi manducaveritis carnem filii hominis; non habebitis vitam in vobis.

Τὸν δὲ γάμον μετὰ τὸ εἰπεῖν τὰ ἐν

Sacramentum vero matrimonii

422
τῇ παλαιᾷ περὶ αὐτοῦ εἰρημένα διὰ τῆς οἷον ἐπισφραγίσεως τοῦ· οὓς ὁ Θεὸς συνέζευξεν, ἄνθρωπος μὴ χωριζέτω, ὃν καὶ ὁ θεῖος ἀπόστολος μέγα ἐπικαλεῖ μυστήριον. tunc tradidit, quum recensitis velut ejus in obsignationem iis, quæ de illo in veteri testamento scripta sunt, ait: Quos Deus conjunxit, homo non separet. Quin et magnum ab apostolo sacramentum appellatur.

Τὴν δὲ μετάνοιαν, ᾗτινί ἐστι σύμμικτος ἡ μυστηριακὴ ἐξομολόγησις, διὰ τοῦ· ἄν τινων ἀφῆτε τὰς ἁμαρτίας, ἀφίενται αὐτοῖς· ἄν τινων κρατῆτε, κεκράτηνται, καὶ τοῦ· ἐὰν μὴ μετανοήσητε, ὡσαύτως ἀπολεῖσθε.

Pœnitentiam, in qua sacramentalis includitur confessio, tunc tradidit, quum dixit: Quorum remiseritis peccata, remittuntur eis; quorum retinneritis, retenta sunt; item et quum dixit: Nisi pœnitentiam habueritis; omnes similiter peribitis.

Τὸ δὲ ἅγιον ἔλαιον εἴτ᾿ οὖν εὐχέλαιον λέγεται παρὰ τῷ Μάρκῳ, μαρτυρεῖται δὲ ῥητῶς ὑπὸ τοῦ ἀδελφοθέου.

Sanctum denique oleum sive extrema unctio apud Marcum legitur, et aperto Jacobi fratris domini testimonio comprobatur.

Σύγκειται δὲ τὰ μυστήρια ἐκ τοῦ φυσικοῦ καὶ ὑπερφυοῦς· οὐκ εἰσὶ δὲ ψιλὰ σημεῖα τῶν ἐπαγγελιῶν τοῦ Θεοῦ. Οὕτω γὰρ οὐκ ἂν διενήνοχε τῆς περιτομῆς, οὗ τί ἀθλιώτερον; Ὁμολογοῦμεν δ᾿ αὐτὰ εἶναι ὄργανα δραστικὰ τοῖς μυουμένοις χάριτος ἐξ ἀνάγκης. Ἀποπτύομεν δὲ ὡς ἀλλότριον τῆς Χριστιανικῆς διδασκαλίας τὸ τὴν ἀκεραιότητα τῶν μυστηρίων ἀπαιτεῖν τὴν χρῆσιν τοῦ γηΐνου πράγματος· ἀντίκειται γὰρ τῷ μυστηρίῳ τῆς προσφορᾶς, ὃ ῥήματι ὑπαρκτικῷ νομοθετηθὲν καὶ τῇ ἐπικλήσει τοῦ ἁγίου πνεύματος ἁγιασθὲν τελειοῦται τῇ ὑπάρξει τοῦ σημαινομένου, τοῦ σωματος δηλαδὴ καὶ

Porro naturali et supernaturali constant sacramenta: neque nuda illa sunt divinarum signa promissionum, quippe ita nihil ab circumcisione discreparent; quo quid miserabilius dici possit? Imo vera ea esse instrumenta his, qui initiantur illis, gratiam necessario conferentia, confitemur. Quod autem rei terrenæ usum sacramentorum integritas necessario exigat, ab doctrina Christiana alienum id omnino existimamus, utpote eucharistiæ sacramento contrarium, quod ab substantiali quidem verbo institutum et a sancto spiritu sanctificatum, rei, quam significat, nimirum

423
αἵματος τοῦ Χριστοῦ. Καὶ προηγεῖται ἡ τούτου τελείωσις ἀναγκαίως τῆς χρήσεως. Εἰ γὰρ πρὸ τῆς χρήσεως μὴ ἦν τέλειον, οὐκ ἂν ὁ κακῶς χρώμενος κρῖμα ἑαυτῷ ἤσθιε καὶ ἔπινεν· ἐπεὶ ψιλοῦ ἄρτου καὶ οἴνου ἦν μετεσχηκώς. Νῦν δ᾿ ἀναξίως μετέχων κρῖμα ἐαυτῷ ἐσθίει καὶ πίνει· ὥστε οὐκ ἐν τῇ χρήσει ἀλλὰ καὶ πρὸ τῆς χρήσεως ἔχει τὸ τῆς εὐχαριστίας μυστήριον τὴν τελείωσιν. Ἔτι ἀποῤῥίπτομεν ὡς κάθαρμά τι καὶ μίασμα τὸ· ἐλλιπῶς γὰρ ἐχούσης τῆς πίστεως ζημιοῦται ἡ ὁλοκληρία τοῦ μυστηρίου. Οἱ γὰρ αἱρετικοὶ, οὓς τὴν αἵρεσιν ἀποσεισαμένους καὶ προστεθέντας τῇ καθολικῇ ἐκκλησίᾳ, δέχεται ἡ ἐκκλησία· καίτοι ἐλλιπῆ ἐσχηκότες τὴν πίστιν τέλειον ἔλαβον τὸ βάπτισμα· ὅθεν τελείαν ὕστερον τὴν πίστιν κεκτημένοι οὐκ ἀναβαπτίζονται. corporis et sanguinis Christi, præsentia perficitur. Et prius quidem in se necessario perfectum est quam cedati in usum. Etenim ni completum esset ante usum, suum utique non mauducaret ac biberet ille judicium, qui eo male utitur; quandoquidem nudum panem et vinum sumeret. Atqui judicium sibi manducat et bibit, qui sumit indigne. Eucharistiæ itaque sacramentum nequaquam in usu sed ante usum suum obtinet complementum. Deinde et hanc quaque sententiam, videlicet integritati sacramenti dispendium afferre defectum fidei, ut exitialem et abominandam rejicimus. Nam et hæresim abjurantes fidemque Catholicam amplectentes hæreticos Ecclesia recipit, qui quamvis fidei defectu laborantes perfectum baptisma receperunt: unde nec eos denuo baptizat, ubi perfectam fidem sunt adepti.

Ὅρος ιςʹ.

Decretum XVI.

Πιστεύομεν τὸ ἅγιον βάπτισμα, τὸ διαταγὲν μὲν παρὰ τοῦ κυρίου, γινόμενον δὲ ἐν ὀνόματι τῆς ἁγίας τριάδος, εἶναι τῶν ἀναγκαιοτάτων. Χωρὶς γὰρ αὐτοῦ οὐδεὶς δύναται σωθῆναι, ὡς ὁ κύριός φησιν· ὅστις οὐ μὴ γεννηθῇ ἐξ ὕδατος καὶ πνεύματος, οὐ μὴ εἰσέλθῃ εἰς τὴν βασιλείαν τῶν οὐρανῶν. Καὶ διὰ τοῦτό ἐστιν ἀναγκαῖον καὶ τοῖς νητίοις, ἐπειδὴ κἁκεῖνα

Credimus sanctum Baptisma, a Domino quidem institutum et in nomine sanctæ Trinitatis collatum, esse summe necessarium. Etenim sine illo salvari nemo potest juxta Domini sententiam: Nisi quis renatus fuerit ex aqua et Spiritu Sancto, non intrabit in regnum cœlorum. Igitur et parvulis necessarium illud est, utpote qui rei quoque

424
ὐπόκεινται τῇ ἀρχεγόνῳ ἁμαρτίᾳ καὶ χωρὶς τοῦ βαπτίσματος οὐ δύναται τυχεῖν τῆς ἀφέσεως· ὅπερ ὁ κύριος δεικνύων οὐκ ἔφη μερικῶς ἀλλ᾿ ἁπλῶς καὶ καθόλου· ὅστις οὐ μὴ γεννηθῇ, ὃ ταὐτόν ἐστι τῷ· πάντας τοὺς μετὰ τὴν ἔλευσιν τοῦ σωτῆρος Χριστοῦ εἰσελευσομένους ἐν τῆ βασιλείᾳ τῶν οὐρανων δεῖ ἀναγεννηθῆναι. Εἰ δὲ τὰ νήπια ἄνθρωποι, εἴπερ καὶ ταῦτα δεῖται σωτηρίας· δεῖται σωτηρίας, δεῖται καὶ τοῦ βαπτίσματος. Καὶ τὰ μὴ ἀναγεννηθέντα, ὡς μὴ τὴν ἄφεσιν τῆς προπατορικῆς ἁμαρτίας λαβόντα, ὑπόκειται τῇ ἀϊδίῳ τῆς μαρτίας ἀνάγκης ποινῇ, καὶ ἑπομένως οὐ σώζεται χωρὶς τοῦ βαπτίσματος· ὥστε δεῖ ἀναγκαίως καὶ τὰ νήπια βαπτίζεσθαι. Ἔτι τὰ νήπια σώζεται, ὡς λέγεται παρὰ τῷ Ματθαίῳ· ὁ δὲ μὴ βαπτισθείς οὐ σώζεται·  καὶ τὰ νήπια ἄρα ἀναγκαίως βαπτισθήσονται. Καὶ ἐν ταῖς Πράξεσι λέγεται, ὅτι πᾶσαι αἱ οἰκίαι ἐβαπτίζοντο, ἄρα καὶ τὰ νήπια. Τοῦτο καὶ οἱ πάλαι πατέρες μαρτυροῦσι σαφῶς, ἐν οἷς καὶ Διονύσιος ἐν τῷ περὶ ἐκκλησιαστικῆς ἱεραρχίας. Καὶ Ιουστῖνος πεντεκοστῷ ἕκτῳ ζητήματι, ὃς λέγει ῥητῶς· ἀξιοῦνται δὲ τῶν διὰ τοῦ βαπτίσματος ἀγαθῶν τῇ πίστει τῶν προσφερόντων αὐτὰ τῷ βαπτίσματι. Καὶ Αὐγουστῖνος παράδοσιν εἶναί φησιν ἀποστολικὴν, τὰ παιδία διὰ τοῦ βαπτίσματος σώζεσθαι· καὶ ἀλλαχουσε· ἡ ἐκκλησία peccati originalis exsistant et solo possint baptismate mundari. Quod docens Dominus nequaquam de quibusdam tantum sed simpliciter et de omnibus dixit: Nisi quis renatus fuerit, etc. Quod item est ac si dixisset, omnes post Christi salvatoris adventum cœlorum regnum ingressuros esse regenerandos. Si autem parvuli homines sunt, siquidem salute indigent, indigent et baptismate; et qui non regenerati decedunt, tamquam qui originalis peccati remissionem non acceperint, simpiternæ peccati pœnæ de necessitate subjiciuntur et consequenter sine baptismo haudquaquam salvantur: quare necesse est, parvulos baptizari. Insuper salutem parvuli consequuntur, ut apud Matthæum dicitur: Non baptizatus autem non salvatur. Ergo necesse est, et parvulos baptizari. Et in Actis dicitur, familias totas fuisse baptizatas; ergo et parvulos. Sed et hoc ipsum Patres antiqui testantur evidenter, in quibus Dionysius de ecclesiastica hierarchia; Justinus quæstione quinquagesima sexta, ubi sic expresse loquitur: Bonorum, quæ per Baptismum adveniunt, digni fiunt fide eorum, a quibus sacros ad fontes offeruntur. Et Augustinus Apostolicam ait esse traditionem, parvulos, baptismo salvari. Item alibi: Alienos
425
τοῖς βρέφεσιν ἑτέρων πόδας ἐντίθησιν, ὅπως ἔρχωνται· ἑτέρων παρδίας, ὅπως πιστεύωσιν· ἑτέρων γλῶσσαν, ὅπως ἐπαγγέλλωνται. Καὶ ἀλλαχοῦ· ἡ μήτηρ ἐκκλησία μερικὴν καρδίαν ἐκείνοις χαρίζεται. infantibus pedes Ecclesia tribuit, ut ad se veniant; aliena corda, ut credant; linguam alienam, ut spondeant. Et rursum alibi: Cor illis singulare mater Ecclesia subministrat.

Γίνεται δὲ τὸ βάπτισμα δἰ ὕλης μὲν ὕδατος καθαροῦ καὶ οὐδένος ἑτέρου ὑγροῦ. Ἀποτελεῖται δὲ διὰ μόνου τοῦ ἱερέως, καὶ κατ᾿ ἀνάγκην ἀπροφάσιστον ἔχει γίνεσθαι καὶ δἰ ἑτέρου ἀνθρώπου, πλὴν ὀρθοδόξου καὶ σκοπὸν ἔχοντος τὸν ἀρμόδιον τῷ θείῳ βαπτίσματι. Ἀποτελέσματα δὲ τοῦ βαπτίσματος, συνελόντι φάναι, πρῶτον ἡ ἄφεσις τοῦ προπατορικοῦ πλημμελήματος καὶ ὅσων ἄλλων ἁμαρτιῶν πεπραχὼς ἦν ὁ βάπτισθείς. Δεύτερον ῥύεται ἐκεῖνον τῆς ἀϊδίου ποινῆς, ᾕτινι ὑπέκειτο, εἴτε διὰ τὸ ἄρχέγονον ἁμάρτημα εἴτε δἰ ἅ ἰδικῶς ἔπραξε θανασίμως. Τρίτον δίδωσιν αὐτοῖς τὴν ἀθανασίαν· δικαιοῦν γὰρ αὐτοὺς τῶν προημαρτημένων ναοὺς Θεοῦ ἀποκαθίστησιν. Οὐκ ἔστι δ᾿ εἰπεῖν, μὴ λύεσθαι διὰ τοῦ βαπτίσματος πάσας τάς ὁπωσοῦν πρὸ τούτου ἁμαρτίας, ἀλλὰ μένειν μὲν, οὐκ ἰσχύειν δέ. Τοῦτο γὰρ ἀσεβείας τῶς ἐσχάτης ἐστὶ γέμον καὶ ἄρνησις μᾶλλον ἢ ὅλως ὁμολογία εὐσεβείας· ἀλλ᾿ ὅτι πᾶσα ἁμαρτία πρὸ τοῦ βαπτίσματος οὖσα, ἢ γεγονυῖα ἀφανίζεται, καὶ ὡς μὴ οὖσά ποτε ἢ γεγονυῖα λογίζεται. Οἱ γὰρ τύποι τοῦ βαπτίσματος, πᾶσαι

Porro baptismi materia aqua pura est seu naturalis et non ullus alius liquor. Per solum autem sacerdotem perficitur; urgente tamen inexcusabili necessitate potest et per alium hominem conferri, modo sit orthodoxus et convenientem sacro baptismati scopum intendat. Effectus porro baptismi breviter recensendi. Primus est originalis peccati remissio et aliorum, quotquot voluntate propria is qui baptizatur admisit. Secundus ab æternis, quæ sive propter originale sive propter propria mortalia peccata manebant hominem, pœnis eximit. Tertio inmortalitatem baptizatis impertitur, quippe a peccatis præcedentibus eos emundans in Dei templa restituit. Neque dicere licet omnia prorsus, quæ Baptismum præcessere, peccata, per hunc non deleri, sed manere quidem at non imputari. Extremæ etenim id impietatis est et pietatis abnegatio censenda magis quam confessio. Imo vero omne, quodcunque peccatum, quod ante baptismum aut est aut fuit, deletur atque perinde, ac si nunquam exstitisset, reputatur.

426
ἑκάτερον καὶ αἱ προμηνύουσαι καὶ τελειοῦσαι ῥήσεις τὸ βάπτισμα τὴν τελείαν ὑπαινίττουσι κάθαρσιν. Τοῦτο αὐτὸ καὶ αὐτά τὰ τοῦ βαπτίσματος ὀνόματα περιστῶσιν. Εἰ γὰρ βάπτισμα διὰ πνεύματος καὶ πυρὸς, δῆλον ὅτι καὶ τελεία πᾶσιν ἡ κάθαρσις· τὸ γὰρ πνεῦμα τελείως καθαίρει. Εἰ φῶς, τὸ σκότος ἒλυσεν· εἰ ἀναγέννησις, παρῆλθε τὰ ἀρχαῖα. Τίνα δὲ ταῦτα, εἰ μὴ τὰ ἁμαρτήματα; Εἰ ἀπεκδύεται ὁ βάπτιζόμενος τὸν παλαιὸν ἄνθρωπον, ἄρα καὶ τὴν ἁμαρτίαν. Εἰ ἐνδύεται τὸν Χριστὸν, ἄρα ἀναμαρτητὸς γίνεται ἐνεργείᾳ διὰ τοῦ βαπτίσματος. Μακρὰν γὰρ ἀπὸ ἁμαρτωλῶν ὁ Θεὸς. Τοῦτο καὶ Παῦλος διδάσκει τρανώτερον λέγων· ὥσπερ διὰ τοῦ ἑνὸς ἁμάρτωλοι κατεστάθημεν οἱ πολλοὶ, οὕτω διὰ τοῦ ἑνὸς δίκαιοι. Εἰ δὲ δίκαιοι, ἄρα ἁμαρτίας ἐλεύθεροι. Οὐ γὰρ δύναται, ἐν ταὐτῷ εἶναι τὴν ζωὴν καὶ τὸν θάνατον. Εἰ ἀληθῶς ἀπέθανεν ὁ Χριστὸς, ἄρα καὶ ἀληθὴς ἡ διὰ τοῦ πνεύματος ἄφεσις. Etenim baptismi symbola et verba baptismum præsignantia ac perficientia perfectam munditiam designant, idemque et illa, quibus appellatur, vocabula confirmant. Si enim per spiritum et ignem perficitar baptismus, perfectam utique munditiam hunc esse, manifestum est, quum perfecte spiritus expurget; si lumen, tenebras dissipat; si regeneratio, utique vetera desiere; quæ porro vetera, nisi peccata? Veterem hominem, si qui baptizatur, exuit; ergo et peccatum. Christum si induit, igitur per baptismum a peccato mundus actu efficitur; longe enim a peccatoribus Deus. Hoc ipsum vero et apertius Paulus edocet, dicens: Sicut per unum peccatores constituti sumus multi, ita et per unum justi. Porro si justi, igitur et a peccato liberi; neque enim simul esse possunt vita et mors. Si vere mortuus est Christus; vera profecto est et per spiritum condonatio peccati.

Ἐντεῦθεν δὲ δῆλον, πάντα τὰ βαπτισθέντα καὶ κοιμηθέντα βρέφη ἀναμφιβόλως σώζεσθαι, προορισθέντα διὰ τοῦ θανάτου τοῦ Χριστοῦ. Εἰ γὰρ ἐκτὸς πάσης ἦσαν ἁμαρτίας· κοινῆς μὲν, ὅτι ἐλυτρώθησαν τῷ θείῳ λουτρῷ, ἰδικῆς δὲ, ὅτι τὰ βρέφη μὴ ἔχοντα ἐνεργείᾳ προαίρεσιν οὐχ ἁμαρτάνει· ἄρα καὶ σώζεται. Ἐντίθησι δὲ τὸ βάπτισμα καὶ χαρακτῆρα

Hinc vero compertum, baptizatos parvulos et defunctos omnes dubio procul salutem consequi, per mortem Christi prædestinatos. Quum enim nullius rei sint peccati; non quidem omnibus communis, utpote jam divino lavacro mundati, neque etiam proprii, utpote qui actu electione carentes non peccant, certissime salvantur.

427
ἀνεξάλειπτον, ὥσπερ καὶ ἡ ἱερωσύνη. Καθὼς γὰρ ἀδύνατον, τὸν αὐτὸν δὶς ἰερωσύνης τυχεῖν τῆς αὐτῆς· οὕτως ἀδύνατον ἀναβαπτισθῆναι τὸν ἅπαξ ὁρθῶς βαπτισθέντα, κἂν καὶ μυρίαις συμβέβηκεν αὐτὸν ὑποπεσεῖν ἁμαρτίαις, ἢ καὶ αὐτῇ ἐξομομώσει τῆς πίστεως. Θέλων γὰρ ἐπιστρέψαι πρὸς κύριον ἀναλαμβάνει τὴν ἣν ἀπώλεσεν υἱοθεσίαν διὰ τοῦ μυστηρίου τῆς μετανοίας. Porro æque ac Ordo Baptismus characterem imprimit indelebilem: unde, quemadmodum eodem ordine initiari bis nemo potest; ita nec recte semel baptizatus iterum baptizari, ut in mille peccata forte prolapsus, imo ut a fide etiam apostata. Enimvero converti ad Dominum quisquis voluerit; eam, a qua exciderat, per Pœnitentiæ sacramentum recuperat adoptionem.

Ὅρος ιζʹ.

Decretum XVII.

Πιστεύομεν τὸ πανάγιον μυστήριον τῆς ἱερᾶς εὐχαριστίας, ὅπερ ἀνωτέρω κατὰ τάξιν τέταρτον ἐθέμεθα, ἐκεῖνο εἶναι, ὅπερ ὁ κύριος παρέδωκε τῇ νυκτὶ, ᾗ παρεδίδου ἑαυτὸν ὑπὲρ τῆς τοῦ κόσμου ζωῆς. Λαβὼν γὰρ ἄρτον καὶ εὐλογήσας ἔδωκε τοῖς ἁγίοις αὐτοῦ μαθηταῖς καὶ ἀποστόλοις εἰπών· λάβετε. φάγετε· τοῦτό ἐστι τὸ σῶμα μου. Καὶ λαβὼν τὸ ποτήριον εὐχαριστήσας εἴρηκε· πίετε ἐξ αὐτοῦ πάντες, τοῦτό ἐστι τὸ αἶμά μου τὸ ὑπὲρ ὑμῶν ἐκχυνόμενον εἰς ἄφεσιν ἁμαρτιῶν.

Credimus sanctissimum divinæ Eucharistiæ sacramentum, quod ordine quartum supra recensuimus, illud ipsum esse, quod ea nocte, qua semet ipsum pro mundi vita tradidit dominus, nobis traditione reliquit. Panem quippe accipiens ac benedicens dedit sanctis Discipulis suis et Apostolis, dicens: Accipite, manducate, hoc est corpus meum. Et accipiens calicem gratias agens dixit: Bibite ex eo omnes, hic est sanguis meus, qui pro vobis effundetur in remissionem peccatorum.

Τούτου ἐν τῇ ἱερουργίᾳ πιστεύομεν παρεῖναι τὸν κύριον Ιησοῦν Χριστὸν οὐ τυπικῶς, οὐδ᾿ εἰκονικῶς, οὐδὲ χάριτι ὑπερβαλλούσῃ, ὡς ἐν τοῖς λοιποῖς μυστηρίοις, οὐδὲ κατὰ μόνην παρουσίαν, καθώς τινες τῶν πατέρων εἰρήκασι περὶ τοῦ βαπτίσματος, οὐδὲ κατ᾿ ἀναρτισμὸν, ὥστε ἑνοῦσθαι τὴν θεότητα τοῦ λόγου τῷ προκειμένω

In hujus itaque celebratione sacramenti Dominum nostrum Jesum Christum credimus esse præsentem, non quidem secundum figuram aut imaginem neque etiam secundum quamdam ut ceteris in sacramentis gratiæ excellentiam neque secundum simplicem, quam et in baptismo patres nonnulli

428
τῆς εὐχαριστίας ἄρτῳ ὑποστατικῶς, καθὼς οἱ ἀπὸ Λουθήρου λίαν ἀμαθῶς καὶ ἀθλίως δοξάζουσιν· ἀλλ᾿ ἀληθῶς καὶ πραγματικῶς, ὥστε μετὰ τὸν ἁγιασμὸν τοῦ ἄρτου καὶ τοῦ οἴνου μεταβάλλεσθαι, μετουσιοῦσθαι, μεταποιεῖσθαι, μεταῤῥυθμίζεσθαι τὸν μὲν ἄρτον εἰς αὐτὸ τὸ ἀληθὲς τοῦ κυρίου σῶμα, ὅπερ ἐγεννήθη ἐν Βηθλεέμ ἐκ τῆς ἀειπαρθένου, ἐβαπτίσθη ἐν Ἰορδάνῃ, ἔπαθεν, ἐτάφη, ἀνέστη, ἀνελήφθη, κάθηται ἐκ δεξιῶν τοῦ Θεοῦ καὶ πατέρος, μέλλει ἐλθεῖν ἐπί τῶν νεφελῶν τοῦ οὐρανοῦ,—τὸν δ᾿ οἶνον μεταποιεῖσθαι καὶ μετουσιοῦσθαι εἰς αὐτὸ τὸ ἀληθὲς τοῦ κυρίου αἶμα, ὅπερ κρεμαμένου ἐπὶ τοῦ σταυροῦ ἐχύθη ὑπὲρ τῆς τοῦ κόσμου ζωῆς. commemoravere, præsentiam, neque penes impanationem, qua proposito eucharistiæ pani verbi divinitas substantialiter uniatur, quemadmodum inscite juxta ac misere arbitrantur Lutherani, sed vere realiterque; quatenus panis et vini facta consecratione transmutetur, transsubstantietur, convertatur, transformetur panis quidem in ipsum corpus Domini versum, quod natum est in Bethlehem ex perpetua Virgine, baptizatum in Jordane, passum, sepultum, quod resurrexit, adscendit, sedet a dextris Dei patris, in cœli denique nubibus adventurum,—vinum vero in ipsum Domini sanguinem verum converti ac transsubstantiari, qui ex illo in cruce pendente pro mundi vita defluxit.

Ἔτι μετὰ τὸν ἁγιασμὸν τοῦ ἄρτου καὶ τοῦ οἴνου οὐκ ἔτι μένειν τὴν οὐσίαν τοῦ ἄρτου καὶ τοῦ οἴνου, ἀλλ᾿ αὐτὸ τὸ σῶμα καὶ τὸ αἶμα τοῦ κυρίου ἐν τῷ τοῦ ἄρτου καὶ τοῦ οἴνου εἴδει καὶ τύπῳ, ταὐτὸν εἰπεῖν, ὑπὸ τοῖς τοῦ ἄρτου συμβεβηκόσιν.

Item facta panis et vini consecratione nec panis nec vini manere amplius substantiam credimus, sed ipsum corpus et sanguinem Domini sub panis et vini specie et figura, id est, sub panis accidentibus.

Ἔτι αὐτὸ τὸ πανακήρατον τοῦ κυρίου σῶμα καὶ αἷμα μεταδίδοσθαι καὶ εἰσδύειν εἰς τὸ στὸμα καὶ στόμαχον τῶν μετεχόντων εὐσεβῶν τε καὶ ἀσεβῶν. Πλὴν τοῖς μὲν εὐσεβέσι καὶ ἀξίοις ἄφεσιν ἁμαρτιῶν καὶ ζωὴν αἰώνιον προξενεῖν· τοῖς δὲ ἀσεβέσι καὶ ἀναξίοις κατάκρισιν καὶ κόλασιν αἰώνιον παραχωρεῖν.

Item et ipsum distribui Domini corpus et sanguinem purissimum inque communicantium sive piorum sive impiorum os ac stomachum introduci: nisi quod remissionem peccatorum vitamque piis ac dignis impertitur æternam, impiis vero ac indignis damnationem pœnamque accersit sempiternam.

429

Ἔτι τέμνεσθαι μὲν καὶ διαιρεῖσθαι εἴτε χέρσιν εἴτε καὶ ὁδοῦσι τὸ σωμα καὶ τὸ αἷμα τοῦ κυρίου κατὰ συμβεβηκὸς μέντοι ἤτοι κατὰ τὰ συμβεβηκότα τοῦ ἄρτου καὶ τοῦ οἴνου, καθ᾿ ἃ καὶ ὁρατὰ καὶ ἁπτὰ εἷναι ὁμολογοῦνται, καθ᾿ ἑαυτὰ δὲ μένειν ἄτημτα πάντη καὶ ἀδιαίρετα. Ὅθεν καὶ ἡ καθολικὴ ἐκκλησία φησὶ· Μερίζεται καὶ διαμερίζεται ὁ μελιζομενος καὶ μὴ διαιρούμενος, ὁ πὰντοτε ἐσθιόμενος καὶ οὐδέποτε δαπανώμενος, ἀλλὰ τούς μετέχοντας—δηλονότι ἀξίως—ἁγιάζων.

Item manibus dentibusve concidi quidem Domini corpus et sanguinem ac dividi; verum per accidens dumtaxat sive penes accidentia panis et vini, per quæ et visibilia ea esse et contrectabilia in confesso est: at insecta prorsus et indivisa secundum se permanere. Unde et Catholica dixit Ecclesia: Conciditur et dividitur, quum membratim concidatur, nequaquam dividitur, semper manducatur, et nunquam consumitur: sed digne accedentes sanctificat.

Ἔτι ἐν ἑκάστῳ μέρει καὶ τμήματι ἐλαχίστῳ τοῦ μεταβληθέντος ἄρτου καὶ οἴνου οὐκ εἶναι μέρος τοῦ σώματος καὶ αἵματος τοῦ κυρίου—βλάσφημον γὰρ τοῦτο καὶ ἄθεον—ἀλλ᾿ ὅλον ὁλικῶς τὸν δεσπότην Χριστὸν κατ᾿ οὐσίαν μετὰ ψυχῆς δηλονότι καὶ θεότητος, ἤτοι τέλειον Θεὸν καὶ τέλειον ἄνθρωπον. Ὅθεν καὶ πολλῶν γινομένων ἐν τῇ οἰκουμένῃ μιᾷ καὶ τῇ αὐτῇ ὥρᾳ ἰερουργιῶν, μὴ γίνεσθαι πολλοὺς Χριστοὺς ἢ πολλὰ σώματα Χριστοῦ, ἀλλ᾿ ἕνα καί τὸν αὐτὸν Χριστὸν παρεῖναι ἀληθῶς καί πραγματικῶς, καὶ ἕν εἶναι αὐτοῦ τὸ σῶμα καὶ τὸ αἷμα ἐν πάσαις ταῖς κατὰ μέρος τῶν πιστῶν ἐκκλησίαις καὶ τοῦτο οὐχ ὅτι τὸ ἐν οὐρανοῖς τοῦ δεσπότου ἐν τοῖς θυσιαστηρίοις κάτεισι σῶμα, ἀλλ᾿ ὅτι ὁ τῆς προθέσεως ἐν πάσαις ταῖς κατὰ μέρος ἐκκλησίαις προκείμενος ἄρτος μεταποιούμενος καὶ μετουσιουμενος

Item nequaquam sub divisione qualibet ac minima panis et vini transmutati particula esse partem corporis et sanguinis Domini—quippe hoc sine blasphemia et impietate nemo dixerit—sed totum ac integrum Dominum Christum secundum substantiam, animam videlicet suam et divinitatem, id est, Deum perfectum et perfectum hominem. Unde et multæ quum per orbem una et eadem hora celebrantur Missæ, haudquaquam Christi plures plurave Christi sunt corpora, sed unus in omnibus ac singulis fidelium ecclesiis vere ac realiter præsens est ipse Christus, unum et corpus est, et sanguis unus. Atque id quidem, non quod illud, quod in cœlo est, Domini corpus super altaria descendat, sed quod post consecrationem conversus ac

430
μετὰ τὸν ἁγιασμὸν γίνεται καὶ ἐστι ἕν καὶ τὸ αὐτὸ τῷ ἐν οὐρανοῖς. Ἕν γὰρ τὸ σῶμα τοῦ κυρίου ἐν πολλοῖς τόποις καὶ οὐ πολλὰ, καὶ διὰ τοῦτο τὸ μυστήριον τοῦτο μάλιστά ἐστι καὶ λέγεται θαυμαστὸν καὶ πίστει μόνῃ κατάληπτον, οὐ σοφίσμασι σοφίας ἀνθρωπίνης, ἧς τὴν μάταιαν καὶ ἀνόητον ἐν τοῖς θείοις περιέργειαν ἀποσείεται ἡ εὐσεβὴς καὶ θεοπαράδοτος ἡμῶν θρησκεία. transsubstantiatus, qui singulis in ecclesiis offertur, panis propositionis fiat et sit illud ipsum corpus, quod est in cœlo. Quippe multis in locis non multa sed unum est corpus Domini; ac vel hinc maxime mirabile est diciturque hujusmodi sacramentum et sola fide comprehensibile, non autem humanæ ratiunculis sapientiæ, cujus quidem vanam et circa res divinas cœcam inquisitionem pia atque divinitus nobis tradita abnuit professio nostra.

Ἔτι αὐτὸ τὸ σῶμα καὶ αἷμα τοῦ κυρίου τὸ ἐν τῷ τῆς εὐχαριστίας μυστηρίῳ ὀφείλειν τιμᾶσθαι ὑπερβαλλόντως καὶ προσκυνεῖσθαι λατρευτικῶς. Μία γὰρ ἡ προσκύνησις τῆς ἁγίας τριάδος καὶ τοῦ σῶματος καὶ αἵματος τοῦ κυρίου.

Item et honore supremo colendum esse cultuque latriæ adorandum idem Domini corpus et sanguinem, quæ sunt in Sacramento Eucharistiæ. Quippe sanctissimæ Trinitatis et corporis sanguinisque Domini una est adoratio.

Ἔτι εἶναι θυσίαν ἀληθῆ καὶ ἱλαστικὴν προσφερομένην ὑπὲρ πάντων τῶν εὐσεβῶν ζώντων καὶ τεθνεώτων καὶ ὑπὲρ ὠφελείας πάντων, ὡς κεῖται ῥητῶς ἐν ταῖς τοῦ μυστηρίου προσευχαῖς ὑπὸ τῶν ἀποστόλων τῇ ἐκκλησίᾳ παραδοθείσαις κατὰ τὴν πρὸς αὐτοὺς διαταγὴν τοῦ κυρίου.

Item et verum ac propitiatorium esse Sacrificium, quod pro fidelibus omnibus tum vivis tum defunctis nec non et pro utilitate omnium offeratur, uti et in hujusce Sacramenti precibus exprimitur, quas juxta id, quod a Domino mandatum acceperant, Apostoli Ecclesiæ tradidere.

Ἔτι καὶ πρὸ τῆς χρήσεως εὐθὺς μετὰ τὸν ἁγιασμὸν καὶ μετὰ τὴν χρῆσιν τὸ φυλαττόμενον ἐν ταῖς ἱεραῖς θήκαις πρὸς μετάληψιν τῶν ἀποδημῆσαι μελλόντων ἀληθὲς εἶναι τοῦ κρίου σῶμα, καὶ κατὰ μηδὲν διαφέρον ἑαυτου, ὥστε πρὸ τῆς χρήσεως

Item ante usum statim a consecratione ac post usum, id quod sacris in pixibus communioni moribundorum asservatur, corpus esse Domini verum et a se ipso ne vel levissime quidem diversum, quatenus ante usum et post

431
μετὰ τὸν ἁγιασμὸν, ἐν τῇ χρήσει καὶ μετὰ τὴν χρῆσιν, εἶναι κατὰ πάντα τὸ ἀληθὲς τοῦ κυρίου σῶμα. consecrationem in usu ac post usum verum omnino sit corpus Domini.

Ἔτι τῇ μετουσίωσις λέξει οὐ τὸν τρόπον πιστεύομεν δηλοῦσθαι, καθ᾿ ὃν ὁ ἄρτος καὶ ὁ οἶνος μεταποιοῦνται εἰς τὸ σῶμα καὶ τὸ αἷμα τοῦ κυρίου,—τοῦτο γὰρ ἄληπτον πάντη καὶ ἀδύνατον πλὴν αὐτοῦ τοῦ Θεοῦ, καὶ τοῖς πιστεύουσιν ἀμάθειαν ἅμα καὶ ἀσέβειαν ἐπιφέρει—ἀλλ᾿ ὅτι ὁ ἄρτος καὶ ὁ οἶνος μετὰ τὸν ἁγιασμὸν οὐ τυπικῶς οὐδ᾿ εἰκονικῶς, οὐδέ χάριτι ὑπερβαλλούσῃ, οὐδὲ τῇ κοινωνίᾳ ἢ τῇ παρουσίᾳ τῆς θεότητος μόνης τοῦ μονογενοῦς μεταβάλλεται εἰς τὸ σῶμα καὶ αἷμα τοῦ κυρίου, οὐδὲ συμβεβηκός τι τοῦ ἄρτου καὶ τοῦ οἴνου εἰς συμβεβηκός τι τοῦ σώματος καὶ αἵματος τοῦ Χριστοῦ κατά τινα τροπὴν ἢ ἀλλοίωσιν μεταποιεῖται, ἀλλ᾿ ἀληθῶς καὶ πραγματικῶς καὶ οὐσιωδῶς γίνεται ὁ μὲν ἄρτος αὐτὸ τὸ ἀληθὲς τοῦ κυρίου σῶμα, ὁ δ᾿ οἶνος αὐτὸ τοῦ κυρίου αἷμα, ὡς εἴρηται ἀνωτέρω.

Præterea verbo Transsubstantionis modum illum, quo in corpus et sanguinem Domini panis et vinum convertuntur, explicari minime credimus,—id enim penitus incomprehensibile præterquam ipsi Deo, et capere se credentibus inscitiæ ac impietatis notam inurit—sed quod panis et vinum, facta consecratione, non per figuram aut per imaginem, non penes superabundantem gratiam, non per communionem ant solius divinitatis unigeniti filii Dei præsentiam in corpus et sanguinem Domini convertitur, nec panis aut vini accidens aliquod in quoddam corporis et sanguinis accidens aliqua conversione vel alteratione mutatur, sed vere realiterque ac substantialiter fit quidem panis ipsum verum Domini corpus, vinum vero ipse sanguis ejus, uti jam ante dictum est.

Ἔτι μὴ γίνεσθαι ὑπό τινος ἄλλου τὸ τῆς ἱερᾶς εὐχαριστίας τοῦτο μυστήριον, εἰ μὴ μονον ὑπὸ ἱερέως εὐσεβοῦς καὶ ὑπὸ εὐσεβοῦς καὶ νομίμου ἐπισκόπου τὴν ἱερωσύνην λαβόντος, καθ᾿ ὃν τρόπον ἡ ἀνατολικὴ ἐκκλησία διδάσκει. Αὕτη ἐστὶν ἐν συντόμῳ ἡ τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας καὶ περὶ τοῦ μυστηρίου τούτου δόξα καὶ ἀληθὴς ὁμολογία καὶ ἀρχαιοτάτη

Denique neminem præter pium Sacerdotem, ab pio utique Episcopo canonice instituto sacerdotii charactere initiatum, juxta Orientalis Ecclesiæ doctrinam hoc sacrosanctæ Eucharistiæ credimus posse conficere Sacramentum. Hæc est compendiaria Orientalis Catholicæ Ecclesiæ hoc de sacramento doctrina veraque confessio et traditio

432
παράδοσις, ἣν οὐ δεῖ κολοβοῦσθαι κατ᾿ οὐδένα τρόπον ὐπὸ τῶν εὐσεβεῖν βουλομένων καὶ ἀποσειομένων τοὺς νεωτερισμοὺς καὶ τὰς βεβήλους τῶν αἰρετικῶν κενοφωνίας· ἀλλ᾿ ἀναγκαίως σώαν καὶ ἀδιάσειστον τηρεῖσθαι τὴν νομοθετηθεῖσαν παράδοσιν. Τοὺς γὰρ παραβαίνοντας ἀποποιεῖται καὶ ἀναθεματίζει ἡ καθολικὴ τοῦ Χριστοῦ ἐκκλησία. perantiqua, cui detrahere quidquam non convenit eos, qui pie sentire cupiunt et novitates horrent ac profana hæreticorum vaniloquia detestantur; sed hanc, quæ jam pridem obtinuit, traditionem integram servent et illibatam. Hanc enim violantes Catholica Christi rejicit ac anathematizat Ecclesia.
Ὅρος ιή. Decretum XVIII.

Πιστεύομεν τὰς τῶν κεκοιμημένων ψυχὰς εἶναι ἢ ἐν ἀνέσει ἢ ἐν ὀδύνῃ, καθ᾿ ὅ, τι ἕκαστος ἔπαραξεν·—χωριζομένας γὰρ ἀπὸ τῶν σωμάτων παραυτίκα ἢ πρὸς εὐφροσύνην ἢ πρὸς λύπην καὶ στεναγμὸν ἐκδημεῖν, ὁμολογουμένης μέντοι μήτε τῆς ἀπολαύσεως μήτε τῆς κατακρίσεως τελείας. Μετὰ γὰρ τὴν κοινὴν ἀνάστασιν, ὅτε ἡ ψυχὴ ἐνωθείη τῷ σώματι, μεθ᾿ οῦ καλῶς ἢ πονηρῶς ἐπολιτεύσατο, ἀπολήψεται ἕκαστος τὸ τέλειον ἢ τῆς ἀπολαύσεως ἢ τῆς κατακρίσεως δηλονότι.

Credimus defunctorum animas aut in requie aut in pœnis esse, prout quisque gesserit; quippe separatas a corporibus ad gaudii vel ad tristitiæ gemitusque locum commigrare; nondum tamen eis concessa integra beatitudinis aut damnationis mensura. Etenim generali facta resurrectione, quando anima unietur corpori, quocum aut bene gessit aut male, tunc beatitudinis ac pœnarum perfectam unusquisque vicem recipiet.

Τοὺς δὲ συμφθαρέντας θανασίμοις πλημμελήμασι καὶ μὴ ἐν ἀπογνώσει ἀποδημήσαντας ἀλλὰ μετανοήσαντας μὲν, ἔτι περιόντας ἐν τῷ μετὰ σώματος βίῳ, μὴ ποιήσαντας δὲ οὐδοτιοῦν καρπὸν μετανοίας—ἐκχέαι δάκρυα δηλονότι καὶ γονυπετῆσαι ἐν γρηγορήσει προσευχῶν, θλιβῆναι, πτωχοὺς παραμυθῆσαι, καὶ τέως ἐν ἔργοις τὴν πρὸς τὸν Θεὸν καὶ τὸν

Eorum vero, qui peccatis impliciti non in desperatione defuncti sunt, sed quos adhuc superstites pœnituit, at nullum fecerunt pœnitentiæ fructum, lacrimas videlicet effundendo genibus flexis in orationibus vigilando, semet ipsos afflictando, pauperes recreando, suam denique tum in Deum, quum in proximum caritatem

433
πλησίον ἀγάπην ἐπιδεῖξαι, ἃ καὶ ἱκανοποίησιν καλῶς ἡ καθολικὴ ἐκκλησία ἀπ᾿ ἀρχῆς ὠνόμασε—τούτων καὶ αὐτῶν τὰς ψυχὰς ἀπέρχεσθαι εἰς ᾄδου καὶ ὑπομένειν τῶν ἕνεκα ὧν εἰργάσαντο ἁμαρτημάτων ποινήν. Εἶναι δ᾿ ἐν συναισθήσει τῆς ἐκεῖθεν ἀπαλλαγῆς, ἐλευθεροῦσθαι δὲ ὑπὸ τῆς ἄκρας ἀγαθότητος διὰ τῆς δεήσεως τῶς ἱερέων καὶ εὐποιϊῶν, ἃ τῶν ἀποιχομένων ἕνεκα οἱ ἑκάστου συγγενεῖς ἀποτελοῦσι· μεγάλα δυναμένης μάλιστα τῆς ἀναιμάκτου θυσίας, ἣν ἰδίως ὑπὲρ τῶς κεκοιμημένων συγγενῶν ἕκαστος καὶ κοινῶς ὑπὲρ πάντων ἡ καθολικὴ καὶ ἀποστολικὴ ὁσημέραι ποιεῖ ἐκκλησία· ἐννοουμένου μέντοι καὶ τούτου τοῦ μὴ εἰδέναι ἡμᾶς δηλαδὴ τὸν καιρὸν τῆς ἀπαλλαγῆς. Ὅτι γὰρ γίνεται ἐλευθερία τῶν τοιούτων, ἀπὸ τῶν δεινῶν καὶ πρὸ τῆς κοινῆς ἀναστάσεώς τε καὶ κρίσεως οἴδαμεν καὶ πιστεύομεν· πότε δὲ, ἀγνοοῦμεν. operibus demonstrando, quæ et Catholica Ecclesia recte ab initio satisfactiones appellavit, horum, inquam, ipsorum animas credimus ad inferos abire ibique justas pro iis, quæ commisere, peccatis pœnas sustinere, at suæ tamen exhinc futuræ liberationis esse conscias et ab summa bonitate per sacerdotum orationes et eleemosynas, quas pro defunctis eorum propinqui faciunt, liberari. Ad hoc vero potissime valet incruentum Missæ sacrificium, quod peculiariter singuli pro consanguineis defunctis, Catholica vero et Apostolica Ecclesia quotidie pro omnibus communiter facit. Porro liberationis hujusmodi notum nobis esse tempus nequaquam dicimus; tales enim solvi quidem pœnis; idque ante resurrectionem et universale judicium et scimus et credimus; id vero, quando fiat, ignoramus.
Ἐρώτησις ά. QuÆstio I.

Εἰ δεῖ τὴν θείαν γραφὴν κοινῶς παρὰ πάντων τῶν Χριστιανῶν ἀναγινώσκεσθαι;

Decetne Sacram Scripturam communiter ab omnibus legi Christianis?

Οὔ. Τὴν πᾶσαν γὰρ γραφὴν θεόπνευστον καὶ ὠφέλιμον οἴδαμεν, καὶ οὕτω τὸ ἀναγκαῖον ἔχουσαν μεθ᾿ ἑαυτῆς, ὥστε χωρὶς αὐτῆς ἀδύνατον ὁπωσοῦν εὐσεβεῖν. Οὐ μὴν καὶ ὑπὸ πάντων ἀναγινώσκεσθαι ταύτην ἀλλ᾿ ὑπὸ μόνον τῶν μετὰ τῆς πρεπούσης ἐρεύνης τοῖς βάθεσιν ἐγκυπτόντων τοῦ πνεύματος καὶ εἰδότων, οἷς τρόποις ἡ θεία γραφὴ ἐρευνᾶται καὶ διδάσκεται καὶ ὅλως ἀναγινώσκεται. Τοῖς δὲ μὴ γεγυμνασμένοις καὶ ἀδιαφόρως ἢ μόνον κατὰ τὸ

Non decet. Enimvero omnem scripturam divinitus inspiratam et utilem novimus, et ita ex se necessariam, ut pie sine illa vivere nullatenus quisquam possit. Hanc tamen haudquaquam convenit omnes legere; at eos dumtaxat, qui ad profunda, quæ in illa latent, Spiritus arcana convenienti discussione incumbunt, quive eam, qua scrutanda, docenda, legenda est Scriptura Sacra, rationem probe norunt. Inexercitatis autem et Scripturam

434
γράμμα ἢ καὶ κατ᾿ ἄλλον τινὰ τρόπον ἀλλότριον τῆς εὐσεβείας τὰ τῆς γραφῆς ἐκλαμβάνουσιν, ἡ καθολικὴ ἐκκλησία, διὰ τῆς πείρας τὴν βλαβὴν ἐγνωκυῖα, οὐ θεμιτὴν τὴν ἀνάγνωσιν εἶναι ἐντέλλεται. Ὥστε παντὶ εὐσεβεῖ ἐπιτέτραφθαι μὲν ἀκούειν τὰ τῆς γραφῆς, ἵνα πιστεύῃ τῇ καρδίᾳ εἰς δικαιοσύνην, ὁμολογῇ δὲ τῷ στόματι εἰς σωτηρίαν· ἀναγινώσκειν δὲ ἔνια τῆς γραφῆς μέρη καὶ μάλιστα τῆς παλαιᾶς ἀπηγορεύεται τῶν εἰρημένων αἰτίων καὶ τῶν ὁμοίων τούτοις ἕνεκα. Καὶ ἐστιν ἶσον παραγγέλλειν τοῖς ἀγυμνάστοις μὴ ἀναγινώσκειν ὡσαύτως τὴν πᾶσαν ἱερὰν γραφὴν, καὶ τοῖς βρέφεσιν ἐντέλλεσθαι, μὴ ἅπτεσθαι στερεᾶς τροφῆς. Sacram absque discrimine vel penes literam aut alieno a pietate sensu intelligentibus Ecclesia Catholica utique, per experientiam de dispendio certa, lectione ejus interdixit. Itaque omnibus quidem fidelibus Sacram audire Scripturam quatenus corde credant ad justitiam, ore autem confessionem promant ad salutem, permissum est; aliquos vero scripturæ ac veteris potissimum instrumenti libros legere, prædictis ac consimilibus de caussis prohibitum. Et vero perinde est, Sacræ Scripturæ lectione inexercitatos prohibere ac solidiori abstineant cibo infantibus imperare.
Ἐρώτησις βʹ. QuÆstio II.

Εἰ σαφής ἐστιν ἡ γραφὴ πᾶσι τοῖς ἀναγινώσκουσι Χριστιανοῖς;

Sitne perspicua omnibus legentibus Christianis Scriptura?

Εἰ σαφὴσ ἦν ἡ θεία γραφὴ πᾶσι τοῖς ἀναγινώκουσι Χριστιανοῖς, οὐκ ἂν ὁ κύριος ἐρευνᾷν ταύτην τοῖς βουλομένοις σωτηρίας τυχεῖν ἐπέτρεπε· καὶ τὸ χάρισμα τῆς διδασκαλίας ματαίως τῷ Παύλῳ ἐλέγετο τεθῆναι ὑπὸ τοῦ Θεοῦ τῇ ἐκκλησίᾳ· καὶ ὁ Πέτρος οὐκ ἂν περὶ τῶν τοῦ Παύλου ἐπιστολῶν ἔχειν τινὰ δυσνόητα ἔλεγε. Δῆλον οἶν, ὡς πολὺ τὸ βάθος ἔχειν τὴν γραφὴν καὶ τὸ μέγεθος τῶν ἐννοιῶν καὶ δεῖσθαι ἐπιστημόνων καὶ θείων ἀνδρῶν πρὸς ἔρευναν καὶ ἀληθῆ κατάληψιν καὶ γνῶσιν ὀρθὴν καὶ συνῳδὸν τῇ πάσῃ γραφῇ καὶ τῷ δημιουργῷ ταύτης ἁγίῳ πνεύματι.

Si legentibus omnibus perspicua esset Sacra Scriptura Christianis, nequaquam perscrutari scripturas his, qui salutis desiderio tenentur, Dominus mandasset; frustra quoque Paulus positam a Deo in Ecclesia doctoratus gratiam scripsisset, neque intellectu difficilia habere Pauli epistolas Petrus diceret. Maximam itaque constat esse scripturæ altitudinem juxta ac sensuum ejus amplitudinem ac doctissimis proinde divinisque hominibus ad ejus indagationem veramque intelligentiam ac rectum sensum, Scripturæ et ejusdem auctori Spiritui Sancto consonum, opus esse.

Ὥστε τοῖς ἀναγεννηθεῖσιν, εἰ καὶ γνώριμος ἡ περὶ τριάδος πίστος καὶ ἡ τοῦ υἱου τοῦ Θεοῦ ἐνανθρώπησις, τὰ πάθη, ἡ ἀνάστασις, ἡ εἰς οὐρανοὺς ἄνοδος, ὁ περὶ τῆς παλιγγενεσίας καὶ κρίσεως λόγος, ὧν εἵνεκα καὶ πολλοὶ θάνατον ὑπομεῖναι οὐκ ὤκνησαν· οὐκ ἀναγκαῖον δὲ, μᾶλλον δὲ ἀδύνατον πᾶσιν, εἰδέναι καὶ ἃ τὸ πνεῦμα τὸ ἅγιον μόνοις τοῖς ἐγγεγυμνασμένοις ἐπὶ σοφίᾳ καὶ ἁγιότητι φανεροῖ.

Itaque quamvis regeneratis conspicua sit fides sanctissimæ Trinitatis et incarnatio filii Dei, ejusdem passio, resurrectio, in cœlos ascensio, item et regenerationis ac judicii veritas pro quibus mortem subire multi non dubitarunt;—haud tamen necesse est imo impossible, et ea scire omnes, quæ solis sapientia et sanctitate exercitatis Spiritus Sanctus manifestat.

435
Ἐρώτησις γʹ. QuÆstio III.

Ἱεράν γραφὴν ποῖα βιβλία καλεῖς;

Quosnam libros Sacram Scripturam vocas?

Στοιχοῦντες τῷ κανόνι τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας ἱερὰν γραφὴν καλοῦμεν ἐκεῖνα πάντα, ἅπερ ὁ Κύριλλος ὑπὸ τῆς ἐν Λαοδικείᾳ συνόδου ἐρανισάμενος ἀριθμεῖ καὶ πρὸς τούτοις ἅπερ ἀσυνέτως καὶ ἀμαθῶς εἴτ᾿ οὖν ἐθελοκακούργως ἀπόκρυφα κατωνόμασε· τὴν Σοφίαν δηλαδὴ τοῦ Σολομῶντος, τὴν Ιουδὴθ, τὸν Τωβίαν, τὴν Ἱστορίαν τοῦ δράκοντος, τῆν Ἱστορίαν τῆς Σωσάννης. τοὺς Μακκαβαίους καὶ τὴν Σοφίαν τοῦ Σειρὰχ. Ἡμεῖς γὰρ μετὰ τῶν ἄλλων τῆς θείας γραφῆς γνησίων βιβλίων καὶ ταῦτα γνήσια τῆς γραφῆς μέρη κρίνομεν, ὅτι ἡ παραδόσασα ἀρχαία συνήθεια καὶ μάλιστα ἡ καθολικὴ ἐκκλησία γνήσια εἶναι τὰ ἱερὰ εὐαγγέλια καὶ τ᾿ ἄλλα τῆς γραφῆς βιβλία καὶ ταῦτα εἶναι τῆς ἁγίας γραφῆς μέρη ἀναμφιβόλως παρέδωκε, καὶ τούτων ἡ ἄρνησις ἐκείνων ἐστὶν ἀθέτησις. Εἰ δὲ που δοκεῖ μὴ ἀεὶ πάντα ὑπὸ πάντων συγκαταριθμεῖσθαι, οὐδὲν ἧττον ὅμως καὶ ταύτα παρά τε συνόδων καὶ πολλῶν ὅσων τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας παλαιοτάτων τε καὶ ἐγκρίτων θεολόγων ἀριθμεῖται καὶ συγκαταριθμεῖται τῇ πάσῃ γραφῇ ἃ πάντα καὶ ἡμεῖς κανονικὰ βιβλία κρίνομεν, καὶ ταῦτα τὴν ἱερὰν γράφὴν εἶναι ὁμολογοῦμεν.

Ecclesiæ Catholicæ regulam sequentes Sacram Scripturam eos omnes appellamus libros, quos ab Laodicena synodo Cyrillus mutuatus recenset, iis insuper additis, quos insipienter, inscite aut magis malitiose vocavit apocryphos: Sapientiam videlicet Salomonis, librum Judith, Tobiam, Draconis historiam, Historiam Susannæ, Machabæos, et Sapientiam Sirach. Hos etenim cum ceteris genuinis Sacræ Scripturæ libris ceu germanas ejusdem Scripturæ partes censemus esse numerandos. Quoniam quæ sancta Bvangelia aliosque Scripturæ libros ut genuinos tradidit antiqua consuetudo seu magis Ecclesia Catholica; et istos hæc ipsa ceu Sacræ Scripturæ partes procul dubio tradidit; quatenus istos qui neget et illos recusaverit. Sin vero ab cunctis haud recenseri omnes fortasse videantur; isti nihilo secius ab synodis nec non et a multis quum antiquissimis tum nominatissimis Catholicæ Ecclesiæ theologis recensentur et sacras inter scripturas numerantur. Quos omnes et nos judicamus esse canonicos et Sacram eos esse Scripturam confitemur.

Ἐρώτησις δʹ. QuÆstio IV.

Περί τῶν ἁγίων εἰκόνων καὶ τῆς προσκυνήσεως τῶ ἁγίων πῶς ὀφείλομεν φρονεῖν;

Quid de sanctis imaginibus et cultu sanctorum sentire debemus?

Τῶν ἁγίων ὄντων καὶ ὁμολογουμένων παρὰ τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας πρεσβευτῶν, ὃν τρόπον εἴρηται ἐν τῷ ὀγδόῳ κεφαλαίῳ· καιρὸς εἰπεῖν, ὅτι καὶ τιμῶμεν αὐτοὺς ὡς φίλους Θεοῦ καὶ ὡς ὑπὲρ ἡμῶν δεομένους τῷ τῶν ὅλων Θεῷ. Τιμῶμεν δὲ τούτους διττῶς· καθ᾿ ἕνα μὲν τρόπον τὴν μητέρα τοῦ Θεοῦ Λόγου, ὃν καὶ ὑπερδουλικόν φαμεν. Εἰ γὰρ καὶ ὡς ἀληθῶς δούλη ἡ θεοτόκος τοῦ μόνου Θεοῦ, ἀλλὰ καὶ μήτηρ, ὡς τὸν ἕνα τῆς Τριάδος γεννήσασα σαρκικῶς, διὸ καὶ ἀσυγκριτῶς ὑπερέχειν ὑμνεῖται πάντων ἀγγέλων τε καὶ ἁγίων, ὅθεν καὶ ὑπερδουλικὴν αὐτῇ ἀπονέμομεν τὴν προσκύνησιν.

Oratores nostri quum sint et ab Catholica Ecclesia habeantur sancti, quemadmodum in octavo capitulo dictum est; dicendi modo tempus est, eos a nobis ceu Dei amicos nostrosque apud Deum universorum intercessores honorari. Porro duplicem Sanctis cultum adhibemus. Alterum quippe verbi divini matri, quem hyperduliam appellamus. Enimvero Dei et hujus quidem solius ut famula vere sit et ipsa Deipara; at mater ejus est, utpote quæ unum e Trinitate in carne genuit. Quare omnium quum Sanctorum tum Angelorum longe superior prædicatur;

436
Κατὰ δεύτερον δὲ τρόπον, ὃν καὶ δουλικὸν ὀνομάζομεν, προσκυνοῦμεν εἴτ᾿ οὖν τιμῶμεν τοὺς ἁγίους ἀγγέλους, ἀποστόλους, προφήτας, μάρτυρας καὶ ἁπλῶς πάντας τοὺς ἁγίους. unde et hyperdulico eam cultu veneramur. Alterum vero, quem et dulicum vocamus, sanctis Angelis, Apostolis, Martyribus, omnibus denique Sanctis adhibemus.

Πρὸς τούτοις προσκυνοῦμεν καὶ τιμῶμεν τὸ ξύλον τοῦ τιμίου τοῦ ζωοποιοῦ σταυροῦ, ἐν ᾧ ὁ σωτήρ ἡμῶν τὸ κοσμοσωτήριον εἰργάσατο πάθος, καὶ τὸν τύπον τοῦ ζωοποιοῦ σταυροῦ, τὴν ἐν Βηθλεὲμ φάτνην, δἰ ἧς τῆς ἀλογίας ἐῤῥύσθὴμεν, τὸν τόπον τοῦ κρανίου, τὸν ζωηφόρον τάφον καὶ τὰ λοιπὰ ἅγια προσκυνήματα· τά τε ἱερὰ εὐαγγέλια καὶ τὰ ἱερὰ σκεύη, δἰ ὧν ἡ ἀναίμακτος ἐπιτελεῖται θυσία. Μνήμαις τε ἐτησίοις καὶ δημοσίοις ἑορταῖς καὶ θείους ἱδρύμασι καὶ ἀναθέμασι τοὺς ἁγίους γεγαίρομεν καὶ τιμῶμεν.

Insuper venerandæ ac vivificæ Crucis lignum, in quo pro salute mundi Salvator noster passus est, quin et ejusdem Crucis signum veneramur et adoramus, item et quod apud Bethleem est præsepe, per quod ab irrationali affectu liberati sumus, item et Calvariæ locum, et quod theca fuit vitæ sepulcrum, ceteras denique res sanctas, quas adoramus: sancta videlicet evangelia, nec non et sacra vasa, in quibus sacrificium incruentum celebratur. Sed et annuis commemorationibus festisque solemnibus, sacris ædiculis et anathematis sanctos ornamus et honoramus.

Ἔπειτα δὲ καὶ τὴν εἰκόνα τοῦ κυρίου ἡμῶν Ἰησοῦ Χριστοῦ καὶ τῆς ὑπεραγίας θεοτόκου καὶ πάντων τῶν ἁγίων προσκυνοῦμεν καὶ τιμῶμεν καὶ ἀσπαζόμεθα, καὶ μὴν καὶ τῶν ἁγίων ἀγγέλων, ὡς ὤφθησαν ἐνίοις τῶν τε προπατόρων καὶ προφητῶν. Ἱστοροῦμεν δὲ καὶ τὸ πανάγιον πνεῦμα, ὡς ὤφθη, ἐν εἴδει περιστερᾶς.

Deinde et Domini nostri Jesu Christi et sanctissimæ Deiparæ omniumque Sanctorum, quin et sanctorum Angelorum secundum eam, qua quibusdam Patriarchis aut Prophetis apparuere, formam, imagines veneramur, adoramus et osculamur. Denique et Spiritum Sanctum sub ea, qua visus est columbæ specie, repræsentamus.

Εἰ δὲ τινες εἰδωλολατρεῖν ἡμᾶς, ἁγίους καὶ εἱκόνας ἁγίων καὶ τὰ λοιπὰ προσκυνοῦντας, λέγουσι, μάταιον ἡγούμεθα καὶ ἀδρανές. Ἡμεῖς γὰρ μόνῳ τῷ ἐν τριάδι θεῷ λατρεύομεν καὶ οὐδενὶ ἑτέρῳ· τοὺς δὲ ἁγίους τιμῶμεν διττῶς· πρῶτον μὲν κατὰ τὴν πρὸς Θεὸν ἀναφορὰν, ἐπειδὴ ἐκείνου ἕνεκα τιμῶμεν αὐτοὺς, καὶ καθ᾿ ἑαυτοὺς, ὅτι ζῶσαί εἰσιν εἰκόνες τοῦ Θεοῦ. Τὸ δὲ καθ᾿ ἑαυτοὺς διώρισται ὅτι δουλικὸν. Τὰς δὲ ἁγίας εἰκόνας σχετικῶς, ὡς τῆς πρὸς ἐκείνας τιμῆς ἐπὶ τὰ πρωτότυπα ἀναφερομένης. Ὁ γὰρ εἰς τὴν εἰκόνα προσκυνῶν διὰ τῆς εἰκόνος τὸν πρωτότυπον προσκυνεῖ, καὶ ἡ δόξα οὐ μερίζεται, οὐδ᾿ ὅλως σχίξεται τῆς τε εἰκόνος καὶ τοῦ εἰκονιζομένου,  καὶ  ἐν ταὐτῷ γίνεται, ὡς ἡ εἰς τον βασιλικὸν πρέσβυν γινομένη.

Eam porro, quam sanctis et eorum imaginibus ceterisque prædictis venerationem adhibemus, idololatriam esse si qui dicunt, stultum ac inane reputamus. Nos enim soli in Trinitate Deo ac præter ipsum nemini latriæ cultum impendimus. Sanctos vero duplici modo veneramur, imprimis quidem relative ad Deum; quippe propter ipsum illos honoramus, deinde et in se ipsis, quoniam animatæ Dei imagines illi sunt. Duliam porro esse qua Sanctos veneramur in se ipsis, supra definitum est, sanctas vero imagines relative; siquidem, qui exhibetur illis cultus, ad earum prototypa refertur. Quisquis enim colit imaginem, per imaginem colit prototypum, neque aliquantum dividitur separaturve imaginis honor et prototypi; sed in eodem positus est, quemadmodum in prorege rex honoratur.

Ἃ δὲ πρὸς σύστασιν καινοτομίας αὐτῶν παρὰ τῆς γραφῆς λαμβάνουσιν, οὐχ οὕτως

Quæ vero e Scripturis in confirmationem suæ novitatis assumunt, non sic ipsis favent,

437
αὐτοῖς βοηθεῖ, ὡς βούλονται, ἀλλὰ μάλιστα ἡμῖν συνῳδὰ φαίνεται. Ἡμεῖς γὰρ τὴν θείαν γραφὴν ἀναγινώσκοντες ἐξετάζομεν καιρὸν καὶ προσωπον, παράδειγμα καὶ αἰτίαν. Ὅθεν καὶ τὸν αὐτὸν Θεόν ποτε μὲν λέγοντα· οὐ ποιήσεις σεαυτῷ εἴδωλον, οὔτε ὁμοίωμα, οὐδὲ προσκυνήσεις, οὐδὲ λατρεύσεις αὐτοῖς, ποτὲ δὲ προστάττοντα, γενέσθαι Χερουβιμ; Καὶ ἔτι βόας καὶ λέοντας γινώμενα ἐν τῷ ἱερῷ θεωροῦντες οὐ πεισματικῶς τούτων τὴν ἔννοιαν θεωροῦμεν. Ἐν γὰρ τῇ πεισμονῇ οὐκ ἔστι πίστις. ἀλλ᾿, ὡς εἴρηται, καιρὸν καὶ τὰ λοιπὰ θεωροῦντες, τῆς ὀρθῆς περὶ τούτων δόξης ἐπιτυγχάνομεν καὶ τὸ· οὐ ποιήσεις σεαυτῷ εἴδωλον ἢ ὁμοίωμα ταὐτὸν ἡγούμεθα τὸ· οὐ προσκυνήσεις Θεοῦς ἀλλοτρίους, εἴτ᾿ οὖν μὴ εἰδωλολατρήσῃς. Οὕτω γὰρ καὶ ἡ παρὰ τοῦ καιροῦ τῶν ἀποστόλων ἐπικρατήσασα συνηθεία τῇ ἐκκλησίᾳ τοῦ προσκυνεὶσθαι σχετικῶς τὰς ἀγίας εἰκόνας καὶ ἡ μόνῳ τῷ Θεῷ λατρεια διασωθείη καὶ ὁ Θεὸς οὐκ ἐναντίως λέγων ἑαυτῷ φανείη. Εἰ γὰρ ἠ γραφή φησιν· οὐ ποιήσεις οὐδὲ προσκυνήσεις, τίνα τρόπον ὕστερον ὁ Θεὸς τὸ μὲν ποιῆσαι ὁμοιώματα συγκεχώρηκε, τὸ δὲ προσκυνῆσαι οὔ, οὐκ ἔχομεν συνορᾀν. Ὅθεν, περὶ μόνης τῆς εἰδωλολατρείας οὔσης τῆς ἐντολῆς, εὑρίσκομεν καὶ ὄφεος καὶ λέοντας καὶ βόας καὶ Χερουβὶμ γεγονότα καὶ εἴδη εἴτ᾿ οὖν ὁμοιώματα, ἐν οἷς οἱ ἄγγελοι, ἐφαίνοντο προσκυνηθέντα. uti autumant, imo nobis maxime concinunt. Nos enim Sacram Scripturam quum legimus, tempus, personam, exemplum, caussam examinamus. Cur nimirum idem ipse Deus modo dicat: Non facies tibi idolum, neque simulacrum, neque adorabis, neque coles illa; modo autem Cherubim fieri præcipiat? Imo et quum sculptos in templo boves leonesque spectamus, haudquaquam pervicaciter de illis judicamus; non enim in pervicavia est fides: sed tempus ceteraque, ut dictum est, considerantes rectam eorum interpretationem assequimur, idemque esse dicimus: Non facies tibi idolum et simulacrum ac: Non adorabis deos alienos, seu: Idololatra non eris. Ita enim et soli Deo latria conservata est et relativi sanctarum imaginum cultus in Ecclesia ab temporibus Apostolorum inducta consuetudo, Deumque nequaquam secum pugnare verbis, commonstratum. Verum enimvero si absolute scriptura dicit: Non facies neque adorabis; qui tandem simulacra facere non autem adorare postea Deus indulsit, prorsus non intelligimus. Quamobrem quum de Idololatria sola prohibitio facta sit et Cherubim et serpentes et leones sculptos fuisse ac honoratos invenimus, et figuræ sive simulacra, inter quæ et Angeli, adorata comparuere.

Οὓς δὲ προφέρουσι τῶν ἁγίων ὡς λέγοντας, μὴ ἐξὸν προσκυνεῖν τὰς εἰκόνας· ἡμῖν μᾶλλον βοηθεῖν ἐκείνους ἡγούμεθα, ἐπεὶ ἐκεῖνοι ἀγωνιστικῶς διαλεγόμενοι καὶ κατὰ τῶν λατρευτικῶς προσκυνούντων τὰς ἀγίας εἰκόνας καὶ κατὰ τῶν φερόντων εἰς τὰς ἐκκλησίας τὰς εἰκόνας τῶν τεθνηκότων συγγενῶν ἐκείνων ἐφέροντο καὶ ἀναθέματι τοὺς οὕτω ποιοῦντας καθυποβάλλουσιν, οὐ κατὰ τῆς ὀρθῆς προσκυνήσεως τῶν τε ἁγίων καὶ ἁγίων εἰκόνων καὶ τοῦ τιμίου σταυροῦ καὶ τῶν λοιπῶν, ὧν εἴρηται, ὅπου μάλιστα καὶ ἀπὸ τοῦ καιροῦ τῶν ἀποστόλων εἶναι τὰς ἁγίας εἰκόνας ἐν τῇ ἐκκλησίᾳ καὶ προσκυνεῖσθαι παρὰ τῶν πιστῶν πλεῖστοι ὅσοι καὶ ἱστοροῦσι καὶ κηρύττουσι, μεθ᾿ ὡν καὶ μεθ᾿ οὓς ἡ ἁγία οἰκουμενικὴ ἐβδόμη

Quos vero allegant sanctos, adorationem imaginum asserentes illicitam, nostris potius quam illorum favere partibus æstimamus; quandoquidem acerrimis disputationibus suis in eos dumtaxat invehebantur, qui latriæ cultum sacris imaginibus impendebant, quive parentum suorum defunctorum effigies in ecclesiam inferebant, quos et insuper anathemati subjecere; non autem in rectum tum sanctorum tum sacrarum imaginum tum et venerandæ crucis ceterorumque prædictorum cultum; maxime quum ab Apostolorum temporibus decoratam sacris imaginibus ecclesiam eisque adhibitum ab fidelibus cultum quam plurimi tradant et attestentur, quibuscum et quos secuta sancta œcumenica synodus

438
σύνοδος καταισχύνει πᾶσαν αἱρετικῶν βδελυρίαν. septima omnem hæreticorum impudentiam confundit.

Ἐπειδὴ σαφέστατα μὲν δίδωσιν ἐννοεῖν, ὅπως δεῖ προσκυνεῖν τὰς ἁγίας εἰκόνας, καὶ τὰ προειρημένα ἄνωθεν, ἀναθεματίζει δὲ καὶ ἀφορισμῷ καθυποβλλει τοὺς ἣ προσκυνοῦντας λατρευτικῶς τὰς εἰκόνας ἢ λέγοντας τοὺς ὀρθοδόξους εἰδωλολατρεῖν, προσκυνοῦντας τὰς εἰκόνας. Ἀναθεματίζομεν οὖν καὶ ἡμεῖς μετ᾿ ἐκείνων τοὺς προσκυνοῦντας ἢ ἅγιον ἢ ἄγγελον ἢ εἰκόνα, ἢ σταυρόν ἢ λείψανον ἀγίον ἢ ἱερὸν σκεῦος, ἢ εὐαγγέλιον, ἢ ἄλλο τι ὅσα ἐν τῷ οὐρανῷ ἄνω καὶ ὅσα ἐν τῇ γῇ καὶ ἐν τῆ θαλάσσῃ λατρευτικῶς καὶ μόνῳ τῷ ἐν τριάδι θεῷ τὴν λατρευτικὴν προσκύνησιν ἀπονέμομεν. Ἀναθεματίζομεν καὶ τοὺς λέγοντας τὴν προσκύνησιν τῶν εἰκόνων εἰκονολατρείαν, ἢ μὴ προσκυνοῦντας αὐτάς, καὶ μὴ τιμῶντας τὸν σταυρὸν καὶ τοὺς ἀγίους, ὡς ἡ ἐκκλησία παρέδωκε.

Siquidem manifestissime, qualem sacris imaginibus adhibere oporteat cultum et ea, quæ supra dicta sunt, demonstrant; quoscunque vero, quum qui latriæ cultum sacris imaginibus impendunt, tum qui fideles, honorem imaginibus deferentes, idololatriæ insimulant, anathematizat et excommnnicationi subjicit. Et nos igitur cum ipsis eos omnes, qui sive sanctum, sive angelum, sive imaginem, sive crucem, sive reliquias sanctorum, sive vas aliquod sacrum, sive evangelium, sive quidpiam aliud ex iis, quæ in cœlo et in terra et in mari sunt, latriæ cultu venerantur, anathematizamus solique in trinitate Deum cultum hujusmodi ducimus esse tribuendum. Insuper et cultum imaginum appellantes iconolatriam easque ac crucem et sanctos juxta traditionem Ecclesiæ adorare et colere recusantes anathematizamus.

Καὶ τοὺς ἁγίους καὶ τὰς ἁγίας εἰκόνας προσκυνοῦμεν, ὃν εἴρηται τρόπον, καὶ ἱστοροῦμεν ταύτας εἰς καλλωπισμὸν τῶν ναῶν, καὶ ἵν᾿ ὦσι βιβλία τῶν ἀμαθῶν καὶ πρὸς μίμησιν τῶν ἀρετῶν τῶν ἁγίων καὶ ἀνάμνησιν καὶ ἔρωτος αὔξησιν καὶ πρὸς ἐγρήγορσιν τοῦ ἐπικαλεῖσθαι ἀεὶ τὸν μὲν κύριον, ὡς δεσπότην καὶ πατέρα, τοὺς δὲ ἁγίους ὡς δούλους μὲν ἐκείνου, βοηθοὺς δὲ καὶ μεσίτας ἡμῶν.

Sanctos quippe eo, quo supra diximus, cultu veneramur nec non et sanctas imagines, quas ad templorum ornamentum depingimus, ut librorum instar inibi sint et ad virtutum Sanctorum imitationem, memoriam, amoris incrementum, atque ad jugem Dei quidem ceu Domini et Patris, Sanctorum vero ceu servorum ejus, nostrorum autem adjutorum juxta ac oratorum obsecrationem rudiores, excitentur.

Καὶ ταῦτα μὲν περὶ τῶν κεφαλαίων καὶ ἐρωτήσεων Κυρίλλου. Οἱ δὲ αἱρετικοὶ καὶ τὴν προσευχὴν τῶν εὐσεβῶν πρὸς τὸν Θεόν κακίζουσιν, ἔπειτα οὐκ οἴδαμεν, ὅπως αὐτὴν μόνων τῶν μοναχῶν κατηγοροῦσι. Τὴν προσευχὴν τοίνυν ἡμεῖς ὁμιλίαν μετὰ Θεοῦ καὶ πρεπόντων ἀγαθῶν αἴτησιν, παῤ οὗ λαβεῖν ἐλπίζομεν, ἀνάβασίν τε νοῦ πρὸς Θεὸν καὶ εὐσεβῆ πρὸς Θεὸν ἀπευθυνομένην διάθεσιν, ζήτησιν τῶν ἀνωτέρω, ψυχῆς ἁγίας βοήθημα, λατρείαν τῷ Θεῷ κεχαρισμένην, σημεῖον μετανοίας καὶ βεβαίας ἐλπίδος οἴδαμεν· γίνεσθαι δὲ ἢ νῷ μόνῳ ἢ νο καὶ φωνῇ· θεωρεῖσθαι ἐν αὐτῇ θεωρίαν τῆς ἀγαθότητος καὶ τοῦ ἐλέους τοῦ Θεοῦ, ἀναξιότητα

Atque hæc quidem de Cyrilli capitibus quæstionibusque dicta sint. Porro fidelium quoque orationes ad Deum improbant hæretici. Deinde vero quamobrem eam, quæ ab solis fit monachis, calumnientur nescimus. Nos igitur orationem ceu cum Deo colloquium ac convenientium, a quo speramus illa, bonorum postulationem, item adscensum piumque affectum mentis tendentem in Deum, cœlestium rerum inquisitionem, animæ sanctæ subsidium, cultum Deo acceptissimum, pœnitentiæ ac firmæ spei signum agnoscimus. Fieri autem vel sola mente, vel mente simul et voce; Deique bonitatem et misericordiam ac orantis pariter indignitatem et futuræ ad Deum

439
τοῦ αἰτοῦντος καὶ ευχαριστιαν καὶ ἐπαγγελίαν τῆς μελλούσης πρὸς Θεὸν ὑποτάξεως. subjectionis beneficium ac promissionem in illa considerari.

Ἔχειν δ᾿ αὐτὴν πίστιν καὶ ἐλπίδα καὶ διαμονὴν καὶ τήρησιν τῶν ἐντολῶν καὶ κατὰ πρῶτον λόγον αἴτησιν τῶν οὐρανίων· πολλοὺς δ᾿ ἔχειν τοὺς καρποὺς, οὓς περιττὸν ἐγκαταλέγειν· γίνεσθαι δὲ συνεχῶς, ἐπιτελεῖσθαι δὲ ὀρθίῳ καὶ γονυκλίτῳ σχήματι. Τοσαύτη δὲ ἥπερ αὐτῆς ὠφέλεια, ὥστε καὶ ψυχῆς τροφὴν καὶ ζωὴν ὁμολογεῖσθαι. Συνάγεται καὶ ταῦτα πάντα ἐκ τῆς θείας γραφῆς, ὥστε εἴ τις τούτων ἀπόδειξιν αἰτεῖ, ὅμοιος ἄφρονι, ἢ τυφλῷ περὶ τοῦ ἡλιακοῦ φωτὸς ὥρᾳ μεσημβρίας καὶ αἰθρίας ἀμφισβητοῦντι.

Fidem vero et spem et perseverantiam et mandatorum observationem ac, ut prædiximus, cœlestium cumprimis habere petitionem, quin et fructus id genus quam plurimos, quos frustra recenseamus. Denique sine intermissione fieri, et qua stando, qua genua flectendo peragi. Tanta vero est orationis utilitas, ut animæ cibus et vita merito censentur. Et hæc quidem omnia sacris ita manifeste colliguntur e Scripturis, ut insipienti aut cœco, meridie ac sereno cœlo de solis lumine dubitanti, similis ille sit, qui probationem eorum exegerit.

Οἱ δ᾿ αἱρετικοί, βουλόμενοι μηδὲν ὧν Χριστὸς ἐπέτρεψε ἀπαρὰθραυστον ἐᾶσαι, καὶ ταύτης καθήψαντο. Αἰσχυνόμενοι δ᾿ οὕτω φανερῶς ἀσεβεῖν τεῶς μὲν περὶ προσευχῆς, ἁπλῶς μὴ γίνεσθαι οὐ κωλύουσι, ταῖς τῶν μοναχῶν δ᾿ εὐχαῖς ταράττονται· ὅπερ καὶ αὐτὸ ποιοῦσιν, ἵνα τοῖς ἁπλοϊκοῖς μῖσος κατὰ τῶν μοναχῶν θῶσι πρὸς τὸ μὴ ὅλως ἀνέχεσθαι τούτους τυχὸν ὡς βεβήλους καὶ νεωτεριστὰς ὁρᾷν, μὴ ὅτιγε ἀνέχεσθαι τὰ τῆς εὐσεβοῦς καὶ ὀρθοδόξου πίστεως δόγματα διδάσκεσθαι παῤ αὐτῶν. Σοφὸς γὰρ ὁ ἀντίδικος περὶ τὸ κακὸν καὶ ἀγχίνους περὶ τὰ μάταια· ὅθεν καὶ τοῖς ὁπαδοῖς αὐτοῦ—οἷοι οἱ αἱρετικοὶ οὗτοι μάλιστα—οὐκ ἔστι τοσοῦτον καταθύμιον εὐσεβεῖν, ὅσον περισπούδαστον τὸ ἀείποτε ἐκτραχηλιάζειν ἐπὶ βάθει κακῶν καὶ ἐκρήγνυσθαι ἐς τόπους, οὓς οὐκ ἐπισκοπεῖ κύριος.

Hæretici vero, quum eorum, quæ fidelibus mandavit Christus, nihil relinquere integrum statuerint, et illam canino ore arrosere. Id tamen tam apertæ circa orationem impietatis tandem erubescentes, orare omnino minime prohibent; sed monachorum orationibus commoventur; ea nimirum mente, ut simpliciorum odium in monachus excitent: quatenus eorum ceu profanorum ac novatorum nec adspectum sustineant et Catholicæ atque Apostolicæ fidei ab illis exponi dogmata multo minus patiantur. Prudens enim est in malum diabolus et ad confingendas calumnias ingeniosus. Unde et ejus asseclas—cujusmodi sunt isti maxime, quibus de loquimur, hæretici—non tam pietatis propositum, quam homines ad malorum abyssum detrudendi et ad ea, quæ non visitat dominus, loca rapiendi, movet institutum.

Ἐρωτητέον οὖν αὐτοὺς, τίνας φασὶν εἶναι τὰς τῶν μοναχῶν προσευχὰς· καὶ εἰ μὲν τοὺς μοναχοὺς φαῖεν ἐξ ἑαυτῶν τινὰ ἀλλόκοτα πεποιηκέναι καὶ ἀπᾴδοντα τῇ ὀρθοδόξῳ τῶν Χριστιανῶν θρησκείᾳ, καὶ αὐτοὶ ξυντιθέμεθα καὶ τοὺς μοναχοὺς οὐ μόνον οὐ μοναχοὺς ἀλλ᾿ οὐδὲ Χριστιανούς φαμεν. Εἰ δὲ οἱ μοναχοὶ διηγοῦνται ἐν ἐκτάσει τὴν δόξαν καὶ τὰ θαυμάσια τοῦ Θεοῦ καὶ συνεχῶς καὶ ἀδιαλείπτως, καὶ ἐν παντὶ καιρῷ τὸ θεῖον, ὡς δυνατὸν ἀνθρώπῳ, ὕμνοις καὶ δοξολογίαις καταγεραίρουσι, πῇ μὲν τὰ τὴς γραφῆς δηλονότι

Itaque, quales esse dicant monachorum orationes, interrogandi sunt; et si quidem a se ipsis aliqua aliena vel orthodoxæ Christianorum professioni dissentanea fecisse monachos probaverint; jam adversus monachos cum illis caussam agimus, eosque non modo monachos non esse dicimus, sed neque Christianos. Sin vero gloriam et mirabilia Dei et intenta mente assidue et indesinenter et omni tempore enarrant monachi Deumque pro viribus humanis hymnis et canticis celebrant, nunc quidem Scripturæ verba psallentes, nunc

440
ψάλλοντες, πῇ δὲ τοὺς ὕμνους ἐκ τῶς γραφῆς συνάγοντες, εἴτ᾿ οὖν συνῳδὰ ἐκείνῃ φθεγγόμενον· ἀποστολικὸν καὶ προφητικὸν, μᾶλλον δὲ κυριακὸν ἔργον αὐτοὺς πληροῦν ὁμολογοῦμεν. vero hymnos et Scriptura componentes, sive eidem Scripturæ consona loquentes; Apostolicum et Propheticum imo vero dominicum opus eos implere confitemur.

Ὅθεν καὶ ἡμεῖς Παρακλητικὴν, Τριώδιον καὶ Μηναῖα ψάλλοντες μηδὲν ἀπᾷδον Χριστιανοῖς ἔργον πληροῦμεν. Πᾶσαι γὰρ αἱ τοιαῦται βίβλοι περὶ ἡνωμένης καὶ διακεκριμένης θεολογίας διαλέγονται καὶ ὕμνοις, πῇ μὲν συνηγμένοις ἐκ τῆς θείας γραφῆς, πῇ δὲ κατὰ τὴν χορηγίαν τοῦ πνεύματος, ἵν᾿ ὦσι τοῖς μέλεσιν αἰ λέξεις κατάλληλοι δἰ ἑτέρων λέξεων, τὰ τῆς γραφῆς ᾳδομεν· ἔπειτα ἵν᾿ ὅλως ᾖ κατάδηλον, ὅτι τὰ τῆς γραφῆς ἀεὶ ψάλλομεν, ἐν ἑκάστῳ τῶν ὕμνων λεγομένῳ Τροπαρίῳ στῖχον τῆς γραφῆς ἐπιλέγομεν. Εἰ δὲ καὶ Θηκαρᾶ καὶ ἄλλας τοῖς πάλαι πατράσι πονηθείσας εὐχὰς ψάλλομεν καὶ ἀναγινώσκομεν· εἰπάτωσαν οὗτοι, ποῖον ἐκείνων τὸ βλάσφημον καὶ μὴ εὐσεβὲς, καὶ μετ᾿ ἐκείνων τούτους ἀποδιώξομεν.

Unde et nos nullum ab Christianis alienum opus facimus, quando Paracleticen, Triodion et Menæa cantamus: quum de conjuncta atque discreta edisserant omnes isti libri theologia. Imo vero per hymnos tum e Scriptura quidem desumtos, tum spiritus adminiculo donoque aliis vocibus, quæ voces melodiæ con cinant, quæ sunt Scripturæ, decantamus. Deinde sacram semper nos canere Scripturam, hinc prorsus liquet, quod cuilibet hymnorum, modulo versiculum e Scriptura subjungamus. Si vero et Thecaræ aliasve ab antiquis patribus compositas orationes, canimus et legimus; quidnam blasphemiæ, quid impietatis habentur in illis, adversarii nostri demonstrent; et una cum ipsis monachos, ipsa canentes, insequemur.

Ἐι δὲ καὶ μόνον τοῦτό φασι, τὸ συνεχῶς καὶ ἁδιαλείπτως προσεύχεσθαι κακὸν, τί αὐτοῖς καὶ ἡμῖν; Μαχέσθωσαν Χριστῷ—καθάπερ καὶ μάχονται—εἰπόντι τὴν τοῦ ἀδίκου κριτοῦ παραβολὴν, πρὸς τὸ δεῖν συνεχῶς προσεύχεσθαι, καὶ διδάξαντι ἀγρυπνεῖν καὶ εὔχεσθαι, φυγεῖν τὰ θλιβερὰ καὶ σταθῆναι ἔμπροσθεν τοῦ υἱοῦ τοῦ ἀνθρώπου. Μαχέσθωσαν Παύλῳ πρώτης πρὸς Θεσσαλονικεῖς κεφαλαίῳ καὶ ἀλλαχοῦ ἐν πολλοῖς. Ἐῶ λέγειν τοὺς θείους τῆς καθολικῆς ἐκκλησίας καθηγεμόνας ἀπὸ χριστοῦ ἄχρις ἡμῶν· ἀρκεῖ γὰρ αὐτοῖς πρὸς αἰσχύνειν τὸ σύντονον τῆς προσευχῆς τῶν τε προπατόρων, ἀποστόλων καὶ προφητῶν.

Sin autem hoc solum, quod semper et sine intermissione oramus, ceu malum quid improbant; quid hanc in nos querelam movent? In Christum magis certamen sumant—quemadmodum et sumunt—qui, sine intermissione orandum esse ut probaret, iniqui judicis parabolam proposuit et ad cavendas tentationes vigilandum esse docuit et orandum standumque coram filio hominis. Sumant et cum Paulo, qui tum primæ ad Thessalonicenses quinto, tum et alibi passim ad continuam orationem adhortatur. Divinos prætermitto a Christo ad nos usque Catholicæ Ecclesiæ præpositos: satis enim superque concors proavorum, Apostolorum et Prophetarum de oratione sententia hæreticos pudore suffundit.

Εἰ οὖν τὰ τῶν μοναχῶν ἐστὶ τὰ τῶν ἀποστόλων καὶ προφητῶν, δὸς δ᾿ είπεῖν καὶ τῶν ἁγίων πατέρων καὶ τῶν προπατόρων αὐτοῦ τοῦ Χριστοῦ· δῆλον ὅτι αἱ τῶν μοναχῶν εὐχαὶ καρποί εἰσι τοῦ τῶν χαρισμάτων δοτῆρος ἁγίου πνεύματος. δὲ Καλουῖνοι κεκαινοτομήκασιν ἔν τε τοῖς περὶ Θεοῦ καὶ τῶν θείων βλασφημοῦντες καὶ τὴν θείαν γραφὴν παρεξηγούμενοι,

Porro si quæ fecerunt Apostoli, quæ Prophetæ, imo—dicere liceat—et quæ sancti patres atque ipsius Christi progenitores; hæc ipsa faciunt et monachi: utique donorum largitoris Spiritus Sancti fructus esse orationes monachorum manifestum est. Quas vero novitates induxere Calvinistæ, tum circa Deum resque divinas blasphemando, quum Scripturam

441
κολοβοῦντες καὶ καθυβρίζοντες· τοῦ διαβόλου εἰσὶ σοφισματά τε καὶ ἐφευρήματα. Sacram perperam interpretando, decurtando et injuriose tractando; diaboli sophismata esse dicimus et inventa.

Ἀλυσιτελὲς δὲ καὶ τὸ· ἀδύνατον τῇ ἐκκλησίᾳ βρωμάτων τινῶν ἀποχὰς καὶ νηστείας διατάττειν ἄνευ βίας καὶ τυραννίδος. Ἡ γὰρ ἐκκλησία πρὸς νέκρωσιν τῆς σαρκὸς καὶ ὅλως τῶν παθῶν, μάλα καλῶς ποιοῦσα, διατάττει ἐπιμελῶς τὴν προσευχὴν καὶ τὴν νηστείαν, ἧς ἐρασταὶ καὶ τύποι γεγόνασι οἱ ἅγιοι πάντες, δἰ ὦν—τῇ ἄνωθεν χάριτι καθαιρόμενος ὁ ἀντίδικος ἡμῖν διάβολος σὺν τοῖς στρατεύμασι καὶ ταῖς δυνάμεσι αὐτοῦ—ῥᾳδίως τελειοῦται ὁ προκείμενος τοῖς εὐσεβέσι δρόμος. Ταῦτα οὖν σκεπτομένη ἡ ἄσπιλος ἁπανταχοῦ ἐκκλησία οὐ βιάζει οὐδὲ τυραννεῖ· ἀλλὰ παρακαλεῖ, νουθετεῖ, διδάσκει τὰ τῆς γραφῆς καὶ πείθει τῇ δυνάμει τοῦ πνεύματος.

Neque minus inepte garriunt, non posse Ecclesiam absque violentia et tyrannide ab quibusdam cibis abstinentiam et jejunia constituere. Enimvero recte admodum ad carnis et passionum prorsus mortificationem orationem et jejunia, quorum amantes ac exempla exstitere sancti omnes, sollicite præcipit: quibus, ac cœlestis ope gratiæ dejecto cum exercitibus et virtutibus suis adversante nobis diabolo, propositum sibi cursum perquam facile fideles absolvunt. Hunc igitur quum inculpata ubique Ecclesia spectat, vim nullam, nullam adhibet tyrannidem, sed hortatur, sed admonet, sed ea, quæ Scripturæ sunt, edocet, illaque Sancti Spiritus operante virtute persuadet.

Προστίθησι δὲ τοῖς εἰρημένοις καὶ τις ἀνθρωπίσκος ὁ ἐν Καρεντονίᾳ προειρημένος, φαμὲν, Κλαύδιος καὶ ἕτερά τινα καθ᾿ ἡμῶν γελοῖα καὶ μηδενὸς λόγου ἄξια· ἀλλ᾿ ἡμεῖς καὶ τὰ εἰρημένα αὐτῷ μύθους ἡγούμεθα καὶ τοῦτον αὐτὸν τερατοποιον καὶ πάντη ἀμαθῆ γνωρίζομεν. Καὶ μετὰ Φώτιον γὰρ μύριοι ὅσοι καὶ γεγόνασι καὶ εἰσιν ἐπὶ σοφίᾳ καὶ θεολογίᾳ καὶ ἁγιότητι παρὰ τῇ ἀνατολικῇ ἐκκλησίᾳ διαφέροντες τῇ δυνάμει τοῦ πνεύματος.

His et nonnulla adversum nos ridicula penitusque contemnenda homuncio quidam apud Carentonium Claudius nomine, uti diximus, adjicit. Sed et inter fabulas, quæcunque dixit ille, recensemus, ipsumque circulatorem ac funditus illiteratum agnoscimus. Etenim etiam post Photium quam plurimi apud Orientalem Ecclesiam exstiterunt et sunt per virtutem Spiritus Sancti sapientia, theologia et sanctitate præstantes.

Γελοιότατον δὲ καὶ τὸ· διὰ τὸ ἔχειν τινὰς τῶν ἁνατολικῶν ἱερέων τὸν ἅγιον ἄρτον ἐν σκεύεσι ξυλίνοις, ἔσω που τοῦ ναοῦ, ἔξω τοῦ βήματος ἔν τινι τῶν κιόνων κρεμάμενον, μὴ ὁμολογεῖν αὐτοὺς τὴν πραγματικὴν καί ἀληθῆ μεταβολὴν τοῦ ἄρτου εἰς τὸ σῶμα τοῦ κυρίου. Ὅτι μὲν γὰρ τινες τῶν πτωχῶν ἱερέων ἔχουσι τὸ δεσποτικὸν σῶμα ἐν σκεύεσι ξυλίνοις, οὐκ ἀρνούμεθα· καὶ γὰρ ὁ Χριστὸς οὐχ ὑπὸ λίθων καὶ μαρμάρων τιμᾶται, ἀλλὰ διάνοιαν ὑγιῆ καὶ καρδίαν καθαρὰν αἰτεῖ παῤ ἡμῶν.

Ineptissimam pariter adversarii nostri premunt argumentationem, quum Orientales nonnullos sacerdotes realem ac veram panis in corpus Domini conversionem minime confiteri inde probari contendunt, quod panem sanctum in aliquo templi loco extra Bema sive Sanctuarium ligneis inclusum thecis ad aliquam appensum columnam asservant. Neque enim negamus, pauperes quosdam sacerdotes ligneis in vasis Dominicum corpus asservare; verum nec lapidibus nec marmoribus honoratur Christus; sed mentem sanam et cor purum a nobis exposcit.

Τοῦτο καὶ Παύλῳ συμβέβηκεν· ἔχομεν γάρ, φησι, τὸν θησαυρὸν ἐν ὀστρακίνοις σκεύεσιν. Ὅπου δ᾿ αἱ κατὰ μέρος ἐκκλησίαι δύνανται, ὥσπερ τυχὸν παῤ ἡμῖν ἐν Ἱεροσολύμοις, ἔνδον

Hoc ipsum et Paulo contigit. Ait enim: Habemus thesaurum in vasis fictilibus. Ast singulis in Ecclesiis, quarum per facultates licet, quemadmodum apud nos Ierosolymis,

442
τοῦ ἀγίου βήματος ἐκάστου τῶν ναῶν τὸ δεσποτικὸν σῶμα τιμᾶται καὶ φωταγωγεῖται ἀείποτε ἑπταφώτῳ κανδήλῃ. in sacro cujuslibet templi bemate dominicum corpus honoratur, septemplici lampade coram illo jugiter ardente.

Ἔπεισι δὲ μοι θαυμάζειν, πῶς τὸ δεσποτικὸν σῶμα παρά τινι ἐκκλησίᾳ ἴδον κρεμάμενον οἱ αἱρετικοὶ ἔξω τοῦ βήματος, διὰ τὸ ἴσως σεσαθρῶσθαι τοὺς τοίχους τοῦ βήματος ὑπὸ τῆς παλαιότητος, κἀκ τούτου συμπεραίνουσι τὰ ἀσύστατα· τὸν δὲ Χριστὸν οὐκ εἶδον ὑπὸ τὸ ἡμικύκλιον τοῦ ἁγίου βήματος ἰστορούμενον ὡς βρέφος ἔνδον τοῦ δίσκου, ἵνα ἴδωσιν, ὅτι, ὡς ἱστοροῦσιν οἱ ἀνατολικοι ἔνδον τοῦ δίσκου οὐ τύπον, οὐ χάριν, οὐκ ἄλλο τι, ἀλλ᾿ αὐτὸν τὸν Χριστὸν, οὕτω καὶ πιστεύουσι, τὸν ἄρτον τῆς εὐχαριστίας οὐκ ἄλλο τι, ἁλλ᾿ αὐτὸ γίνεσθαι οὐσιωδῶς τὸ σῶμα τοῦ κυρίου καὶ οὕτω συμπαραινοῦσι τὸ ἀληθὲς.

Mihi vero subit admirari, quomodo ob collapsos fortassis vetustate sacrarii muros dominicum corpus extra sacrarium hæretici viderint appensum, unde et absurdissima conficiunt; Christum vero non viderint infantis specie in disco sacri bematis fornici depictum. Apertissime enim utique nossent ac verissime concluderent, Orientales, ut nequaquam figuram aut gratiam, aut id genus quidpium in disco sed ipsummet Christum repræsentant, ita et credere, panem eucharisticum nihil aliud quam ipsum corpus Domini substantialiter esse.

Ἀλλὰ περὶ μὲν τούτων ἁπάντων εἴρηται πλατύτερον καὶ σαφέστερον τῇ ὀρθοδόξῳ λεγομένῃ τῆς ἀνατολικῆς ἐκκλησίας ὁμολογίᾳ· Γεωργίῳ Χίῳ τῷ Κορεσίῳ ἐν τοῖς περὶ μυστηρίων καὶ προορισμοῦ καὶ χάριτος καὶ τοῦ ἐφ᾿ ἡμῖν, καὶ πρεσβειας καὶ προσκυνήσεως ἁγίων καὶ προσκυνήσεως εἰκόνων, καὶ ἐν τῇ πονηθείσῃ αὐτῷ ἀντιῤῥήσει κατὰ τῆς ἐν Φλανδρίᾳ ποτὲ τῶν αἱρετικῶν ἀθεμίτου συνόδου καὶ ἐν ἄλλοις πολλοῖς· Γαβριὴλ Πελοποννησίῳ τῷ μητροπολίτῃ Φιλαδελφίας καὶ Γρεγορίῳ πρωτοσυγγέλλῳ τῷ Χίῳ ἐν τοῖς περὶ μυστηρίων, Ἰερεμίᾳ τῷ ἁγιωτάτῳ πατριάρχῃ Κωνσταντινουπόλεως ἐν τρισὶ δογματικαῖς καὶ συνοδικαῖς πρὸς τοὺς ἐν Τυβίγγῃ τῆς Γερμανίας Λουθήρους ἐπιστολαῖς· Ἰωάννῃ ἱερεῖ καὶ οἰκονόμῳ Κωνσταντινουπόλεως τῷ Ναθαναήλ· Μελετίῳ Συρίγῳ τῷ Κρητί ἐν τῇ πονηθείσῃ αὐτῷ ὀρθοδόξῳ ἀντιῤῥήσει κατὰ τῶν κεφαλαίων καὶ ἐρωτήσεων τοῦ λεγομένου Κυρίλλου· Θεοφάνῃ τῷ πατριάρχῃ Ἱεροσολύμων ἐν τῇ πρὸς Ῥωξολάνους δογματικῇ ἐπιστολῇ, καὶ ἄλλοις μυρίοις. Πρὸ τούτων δὲ εἴρηται μάλιστα καλῶς Συμεὼν τῷ Θεσσαλονίκης καὶ πρὸ ἐκείνου πᾶσι τοῖς πατρᾶσι καὶ ταῖς οἰκουμενικαῖς συνόδοις, ἱστορικοῖς τε ἐκκλησιαστικοῖς, καὶ μὴν καὶ τοῖς ἐπὶ τῶν Χριστιανῶν Ρωμαίων αὐτοκρατόρων συγγράψασι τὰς ἐξωτερικὰς ἱστορίας εἴρηται σποράδην,

Sed et fusius juxta ac luculentius de istis dictum est in libro, qui Confessio orthodoxa Ecclesiæ Orientalis inscribitur; item ab Georgio Chio Coresio in libris de sacramentis, de prædestinatione et gratia, de libero arbitrio, de invocatione et adoratione sanctorum, de veneratione imaginum, et in confutatione pseudosynodi ab hæreticis in Belgio habitæ, et in aliis plurimis; item ab Gabriele Peloponnesio Philadelphiæ Metropolita; item ab Gregorio Chio Protosyncello in libro de sacramentis, item ab Jeremia sanctissimo Patriarcha Constantinopoleos in tribus dogmaticis ac synodalibus epistolis ad Lutheranos Tubingenses item ab Ioanne Nathanaele Presbytero et Œconomo Constantinopoleos; item ab Meletio Syrigo Cretensi in ea, quam composuit, refutatione orthodoxa capitum et quæstionem Cyrilli, quem vocant; item ab Theophane Hierosolymorum Patriarcha in dogmatica ad Roxolanos epistola; item ab aliis innumeris; sed et ante istos ab Symeone Thessalonicensi de iisdem egregie scriptum, imo ab omnibus retro ipsum patribus, synodis œcumenicis et Annalium ecclesiasticorum scriptoribus, quin etiam et ab iis, qui sub Christiano-Romanis principibus degentes res politicas sparsim

443
οἷς ἅπασι τὰ εἰρημένα χωρὶς πάσης ἀντιλογίας εἴληπται παρὰ τῶν ἀποστόλων, ὧν αἵ τε διὰ γραφῆς καὶ λόγου παραδόσεις διὰ τῶν πατέρων ἀφίκοντο μέχρις ἡμῶν. sunt prosecuti. Quorum omnia una sententia est ab Apostolis prædicta omnia dimanasse, quorum traditiones sive scripto sive verbo per patres ad nos usque pervenere.

Συνίστησι δὲ τὰ προειρημένα καὶ ὁ παρὰ τῶν αἱρετικῶν λόγος. Νεστορίται μὲν γὰρ μετὰ ἔτη τῆς σωτηρίας υκή, Ἀρμήνιοί τε καὶ Κόπται καὶ Σύροι καὶ ἔτι Αἰθίοπες οἱ ὑπὸ τὸν ἰσημερινὸν καὶ ἐπέκεινα τούτου κατὰ τὸν χειμερινὸν τροπικὸν οἰκοῦντες, οὓς καὶ Καμπεσίους οἱ ἐνταῦθα κοινῶς ὀνομάζουσι, μετὰ ἔτη … τῆς ἐνσάρκου ἐπιδημίας ἀπεῤῥάγησαν τῆς καθόλου ἐκκλησίας καὶ· ἕκαστος τούτων ἔχει μόνην τὴν αἵρεσιν, ἣν ἅπαντες ἀπὸ τῶν πρακτικῶν τῶν οἰκουμενικῶν ἴσασι συνόδων. Περὶ μέντοι τοῦ σκόπου καὶ τοῦ ἀριθμοῦ τῶν ἱερῶν μυστηρίων καὶ τῶν εἰρημένων ἡμῖν ἀνωτέρω ἅπαντων—πλὴν τῆς ἰδίας αὐτῶν αἱρέσεως, ὡς εἴρηται—ὡσαύτως πιστεύουσι τῇ καθολικῇ ἐκκλησίᾳ, ὡς αὐτοῖς ὄμμασιν ὅσαι ὥραι βλέπομεν καὶ αἰσθήσαι καὶ λόγῳ μανθάνομεν, ἐνταῦθα ἐν τῇ ἁγίᾳ πόλει Ἱερουσαλὴμ, ἐν ᾗ ἀπὸ πάντων καὶ οἰκοῦσι καὶ πάντοτε ἐπιδημοῦσι πλεῖστοι ὅσοι παῤ αὐτῶν, σοφοί τε, ὅσον τὸ κατ᾿ αὐτοὺς, καὶ ἰδιῶται.

Validissimum porro habemus prædictorum vel ex ipsis hæreticis argumentum. Etenim Nestoriani post annum salutis CCCCXXVIII., item Armenii et Cophtæ et Syri, item Æthiopes, qui sub Æquinoctiali habitant, et trans illum versus tropicum Capricorni, quos hujusmodi locorum incolæ vulgo Campesios vocant, post annos ab incarnatione Domini … ab Catholica Ecclesia recessere, singuli singularem hæresim amplexi, ut ex œcumenicis conciliorum actis nemo non intelligit. Veruntamen circa scopum numerumque sacramentorum nec non et circa omnia, quæ supra diximus—præter singularem suam hæresim, ut dictum est—cum Ecclesia Catholica prorsus consentiunt, uti per singulas horas ipsis oculis conspicimus, et sermone atque usu discimus in hac sancta civitate Hierusalem, in qua ex omnibus enumeratis homines tum sapientes apud illos quum illiterati aut habitant aut peregrinationis ergo commorantur.

Σιωπάτωσαν τοίνυν οἱ κενόφωνοι καὶ νεωτερισταὶ αἱρτικοὶ καὶ μὴ ἐπιχειρείτωσαν ἔκ τε τῆς γραφῆς καὶ τῶν πατέρων καθ᾿ ἡμῶν κλέπτοντες ῥησίδιά τινα σεσοφισμένως εἰς σύστασιν τοῦ ψεύδους, ὡς πεποιήκασι πάντες οἱ ἀπ᾿ αἰῶνος ἀποστάται καὶ αἱρετικοὶ, καὶ λεγέτωσαν ἓν καὶ μόνον, ὅτι προφασιζόμενοι προφάσεις ἐν ἁμαρτίαις προῄρηνται λαλεῖν ἄδικα κατὰ τοῦ Θεοῦ καὶ βλάσφημα κατὰ τῶν ἁγίων.

Taceant igitur inepti nugatores et novitatum artifices hæretici, et mutilas tum e Scriptura tum ex patribus adversum nos sententiolas, quibus mendacium exstruant, callide furari ne moliantur, quemadmodum apostatarum et hæreticorum ab initio exstitit consuetudo: atque hoc loquuntur unum, sese nimirum, excusationes excusantes in peccatis, injurias in Deum et in sanctos evomere blasphemias instituisse.

Ἐπίλογος. Epilogus.

Ταῦτα ἐκ τῶν πολλῶν ὀλίγα εἰς καθαίρεσιν τοῦ ψεύδους τῶν ἀντικειμένων, ὅπερ ἐπενόησαν κατὰ τῆς ἀνατολικῆς ἐκκλησίας, προβαλλόμενοι μέσον τῆς ἐπιφορᾶς τοῦ ψεύδους τὰ ἀσύστατα καὶ ἄθεα κεφάλαια τοῦ λεγομένου Κυρίλλου. Εἴησαν δὲ οὐκ εἰς σημεῖον ἀντιλεγόμενον τοῖς ὡς ἀληθῶς ἀδίκως ἡμᾶς διασύρουσιν

Hæc ex multis pauca sufficiant ad eversionem mendacii, quod adversus Orientalem Ecclesiam excogitaverunt adversarii nostri, in medium illationis mendacii sui nutantia ac impia proferentes, dicti Cyrilli capita. Sint vero hæreticis nos injuste quidem traducentibus in signum non contradictionis sed in

444
αἱρετικοῖς, ἀλλ᾿ εἰς σημεῖον πιστευόμενον ἤτοι εἰς διόρθωσιν τῶν καινοτομηθέντων αὐτοῖς καὶ ἐπιστροφὴν αὐτῶν πρὸς τὴν κατολικὴν καὶ ἀποστολικὴν ἐκκλησίαν, ἐν ᾗ παλαίποτε καὶ οἰ πρόγονοι αὐτῶν ἧσαν, καὶ ἐν ταῖς κατὰ τῶν αἰρετικῶν συνόδοις, αἶς νῦν αὐτοὶ ἀθετοῦντες καθυβρίζουσι, καὶ ἁγῶσι παρῆσαν. Ἄτοπον γὰρ πεπεῖσθαι αὐτοὺς, καὶ μάλιστα αὐχοῦντας εἶναι σοφοὺς, ἀνδράσι φιλαύτοις τε καὶ βεβήλοις καὶ λαλήσασιν οὐκ ἐκ τοῦ πνεύματος τοῦ ἁγίου, ἀλλ᾿ ἐκ τοῦ ἄρχοντος τοῦ ψεύδπυς, τὴν δ᾿ ἁγίαν καθολικὴν καὶ ἀπστολικὴν ἐκκλησίαν, ἣν περιεποιήσατο ὁ Θεὸς τῷ αἵματι τοῦ υἱοῦ αὐτοῦ ἐγκαταλιπεῖν καὶ ταύτης ἀποσκιρτῆσαι. Ἄλλως γὰρ ἂν αὐτοὺς μὲν τοὺς ἀποῤῥαγέντας τῆς ἐκκλησίας τὰ ἐκεῖσε δικαιωτήρια μετὰ τῶν ἐθνικῶν καὶ τελωνῶν δέξονται· τὴν δὲ καθολικὴν ἐκκλησίαν οὐ παρόψεται ὁ ταύτην ἕως ἄρτι ἀπὸ πάντων τῶν ἐναντίων διατηρῶν κύριος, ᾧ ἡ δόξα καὶ τὸ κράτος εἰς αἰῶνας τῶν αἰώνων. Ἀμήν. signum rerum, quas credimus et in emendationem novitatum, quas invexere: nec non et in conversionem ipsorum ad Catholicam et Apostolicam Ecclesiam, in qua majores eorum olim meruerunt, et ecclesiasticis contra eos synodis, quas nunc respuentes ludibrio habent isti, ac certaminibus interfuerunt. Ab omni quippe ratione longe alienum est, eos, maxime quum se jactent sapientes, hominibus suimet amantibus et execrandis ac nequaquam ex Spiritu Sancto sed ex mendacii principe loquentibus attendisse; sanctam autem Catholicam et Apostolicam Ecclesiam, quam filii sui sanguine Deus acquisivit, deseruisse ab eaque resiliisse. Ceteroquin hos quidem ab Ecclesia separatos inferni supplicia una cum ethnicis et publicanis excipient; Catholicam vero Ecclesiam, qui cunctis ab contrariis eam hucusque protexit, Deus non derelinquet, cui gloria et imperium in sæcula sæculorum. Amen.

Ἐν ἔτει τῷ σωτηρίῳ αχοβ᾿· μηνὶ Μαρτίῳ ιςʹ. Ἐν τῇ ἁγίᾳ πόλει Ἱερουσαλήμ.

Anno salutis cIcIccLxxii. die XVI. Martii. Apud sanctam civitatem Hierosolymam.

Δοσίθεος ἐλέῳ Θεοῦ πατριάρχης τῆς ἁγίας Ἱερουσαλὴμ καὶ πάσης Παλαιστίνης ἀποφαίνομαι καὶ ὁμολογῶ, ταύτην εἶναι τὴν πίστιν τῆς ἀνατολικῆς ἐκκλησίας.

Dositheus miseratione divina Patriarcha sanctæ Hierusalem et totius Palastinæ assero et confiteor, hanc esse fidem Ecclesiæ Orientalis.

 

Sequuntur in editt. post aliorum et quidem LXVIII. nomina; deinde Dosithei testimonium, quo affirmat, ipsum autographum cum legitimis illis subscriptionibus rerumque serie in magnum Apostolici sui throni codicem relatum esse die XX. Mart. MDCLXXII. Deinceps est Nectarii, Hierosolymorum ante Patriarchæ, nomen, et, post locum sigilli, tum Patriarchæ, XII. Hieroglyphicis notis constantis, tum Imperatoris Orientis cum insignibus Aquilæ bicipitis, ut legere est in tabulis Amst. edit. intersertis, quibus signaturæ ad similitudinem autographi depictæ sunt, Nectarii Monachi de se testimonium; ita ut, si summam facimus, LXXI. viri nomina dederint, inter quos VIII. archiepiscopi, episcopi et metropolitæ. Azarias, Archidiaconus Hierosolymit. non solum suo sed etiam diaconorum nomine subscripsit, item Agapius, Sacerdos et Œconomus Gazæorum. Aderat ex majore Russia Timotheus monachus, confitens, hanc esse fidem et Russicæ et Orientalis Ecclesiæ; assensum etiam nomine subscripto præbuit Apocrisiarius serenissimi Moscoviæ imperatoris Alexii Josaphat, Hieromonachus, Archimandrita, sancti sepulchri. Arabicis literis signaverunt in Paris. edit. novem, in Amst. et Bibl. decimus est Chaleles, magnus Protonotarius Patriarchæ, qui ei ab epistolis fuit.

« Prev The Confession of Dositheus, or the Eighteen… Next »
VIEWNAME is workSection